7. fejezet

Lizbeth korábban kel fel ma, valamiért kidobta az ágy, nézi a plafont, s nagyot sóhajt.

*Korán van még, hogy munkába menjek….*

Mivel nem tud visszaaludni, kikel az ágyból és a fürdőbe indul. Megnyitja a csapot a mosdónál, lehajol és az arcát mossa. Felnéz a tükörbe, kémleli az arcát hosszasan.

*Túl szürke vagyok… valamit változtatnom kéne…*

Nézi meredten a szemeit a tükörben, és jön az ötlet.

Gyorsan felöltözik, majd a drogériába siet. Álldogál a hajfestékek előtt, nézegeti a színeket.

*Vajon melyik állna jól?*

Végül dönt, vörös festéket vesz. Majd siet haza, mert délután munkába is kell mennie. Gyorsan felkeni a színezéket, majd amíg hat, kávét főz, s azt iszogatja. Izgatott, hogy vajon hogy fest majd a megújult hajszínnel. Negyven perc. Eltelt, s szalad a fürdőbe lemosni a festéket.

*Mintha disznóvágáson jártam volna…*

Majd megszárítja a haját, és voilá! Csodálatosan áll neki a szín, rikítanak a kék szemei.

Átöltözik gyorsan, nehogy lekésse a vonatot, s már el is indult az állomásra. Mosollyal az arcán utazik a városba, s a kapucniját sem húzza a fejébe.

Odaér a munkahelyére, átöltözik és sajnálja felkötni a haját, de sajnos a szabályzat megköveteli. Kimegy a placcra és látja, hogy védence a pultnál ül, siet oda, nehogy a munkatársa ellopja előle a rendelést.

- Helló! Mivel szolgálhatok? – kérdi széles vigyorral.

- A szokásosat…. – kapja unalmas hangon a választ.

- Máris hozom! – és már repül is csinálja szorgosan a kávét.

Egy szempillantás alatt rakja a kedvenc vendége elé a rendelést.

Telik az idő, s Lizbeth várja, hogy ismét szólhasson hozzá, de mikor hátrafordul, csak az üres csészét, s  a pénzt találja zsíros borravalóval.

A munka további része unalmasan telik, az ég is beborul, kevés a vendég. A műszak végén, záráskor épp hogy bezárja az ajtót, rettentő rossz érzés fogja el.

*Bajban van! Rohannom kell!*

Sötétet, esőt nem felfogva szinte repül, úgy száguldozik a sikátorok felé. A szép haja elázott, csorog végig az arcán, s a nyakán a vörös víz. A kapucniját a fejébe húzza, s odaér épp időben, még azelőtt mielőtt a férfit elkapnák, lecsap rájuk.

A titokzatos idegen fel se fogta, mi történt, s visszafordul a zajra. Őrangyalát nézi, miként intézi el a rosszakat.

Lizbeth haja vizes, s a sietségben nem tűrte rendesen hátra, egy pár vörös tincs kikandikál a csuklya alól. A férfiben megmarad a szín, mivel szinte az egész lány úszik a vörösben. Majd mikor észbe kap, rohanni kezd a biztonságos otthon felé.

Mikor a gonoszak már eleget kaptak bosszúért kiáltanak. Lizbeth csak felnevet, s megsajnálja őket, erejével messze repíti őket, majd távozik a helyszínről ő is. Bőrig ázott, s így is egy későbbi vonattal mehetett haza.

Otthon, forró vízben átmelegedett, s bebújt a meleg ágyba, az eseménydús nap után rögtön el is aludt.

Másnap már rendes időben ébredt, mivel nem volt unalmas a tegnapja. Minden úgy volt mint máskor, a fürdő, a kávé, s miegymás. Finom ebéd készül a sütőbe. Lasagne, finom illatokat áraszt sütőből. Gyorsan bekapkodja a falatokat és már indul is. a vonaton bámul kifele az ablakon. Virágoznak a fák, s az egyik megállóban egy madárpár fészket rak.

*Bár én is ár itt tartanék… fészekrakás… gyermekáldás….*

Beér a munkahelyére és a titokzatos idegen már kint ül a teraszon, a pincért várva. Rohan öltözni, sebesen végez is, majd ott terem az ember mellett, aki ismét a szokásosat kéri. Lizbeth boldogan indul a bejárat felé.

A férfi viszont megemeli a fejét, Lizbeth elszédül, s épp hogy megkapaszkodik az egyik asztalban. A lábai elgyengülnek, s megrogy. Az idegennek felkelti a figyelmét egy szín. Lizbeth haja. Rajta maradt a tekintete, s Lizbeth egyre csak gyengül. Páran a segítségére sietnek, s besegítik a vendéglőbe. Lizbeth bent tér magához az egyik fotelben vizes kendővel a homlokán. S emberek veszik körül, már semmi baja, mivel már nem szegezi rá tekintetét a férfi.

*Úr isten…. rámnézett….*

6. fejezet

Lassan Lizbeth beért a munkahelyére, s azonnal a sütis pulthoz futott, hogy magához vegyen valamit, hisz a mai napon még semmit sem evett. A nagy kalamajkában nem igazán lett volna rá ideje, hisz imádott védence bajban volt.

Nem hiszem, hogy bejönne ma…. kár… úgy látnám… szinte már hiányzik, pedig most váltunk el… - gondolja magában, mintha hős szerelméről ábrándozna.

Átöltözik gyorsan, mivel az ajtó feletti kis csengő megszólal, vendég érkezett, kissé csapzottan, s fáradtan telik a mai napja. Kimerítette a küzdelem, de belül a lelke szinte izzik a boldogságtól, hogy megmentette az illetőt, talán még egy-egy mosoly is az arcára ül. A vendégek is megjegyzik jó kedvét, hisz nem igazán látták még Lizbethet mosolyogni, amióta itt dolgozik.

Lassan telik a nap, mintha nem akarna véget érni, de Lizbeth örülne ha már másnap lenne, hisz a titokzatos férfit várja.

Egyszerre megszólal a csengő, Lizbeth szíve hevesen kezd verni, s mikor az ajtó felé fordul ott áll a férfi kit megmentett. Az örömtől sikítana, de nem lehet, kiderülne a titok. A titokzatos úr arca el van rejtve mint mindig, de most még a kezével is takarja, mivel támadás áldozata. Lizbeth szinte szárnyal hozzá, hogy felvegye a rendelést, hiába szorít a mellkasa, majd bele pusztul, de akkor is kinyögi.

- Szép napot kedves uram! Mivel szolgálhatok? – óriási mosoly ül az arcára.

- Szebbet kedves! A szokásosat kérném. – válaszol a férfi szinte nyögve.

- Rögtön visszajövök! – azzal elsuhan a pultba.

Pár pillanat alatt ismét a férfi asztalánál terem, s leteszi a kávét, ami szinte kilöttyen ahogy Lizbeth keze remeg. Még mindig nem tartja vissza a szorító érzés, s ismét szavakat próbál nyögni.

- Elnézést… - több nem jön ki a torkán, a mellkasához kap, majd berohan az öltözőbe.

Nem hiszem el, hogy nem tudok vele több szót váltani! – majd a jobb ökle lilán izzani kezd, s a falba üt, ami bereped.

A nagy robaj kint is hallatszik, s Lizbeth elkerekedett szemekkel bámulja a repedést, majd kisurran elpirult arccal az öltözőből.

- Semmi gond kedves vendégek, csak egy pár dolog leborult a polcról… - mondja egyre pirultabban.

A titokzatos úrra néz, de ő erre sem emeli fel a fejét.

Lizbeth amíg a férfi ott ül, végig bámulja a pulton támaszkodva, egész nap szinte a munkatársa dolgozik helyette. Lizbeth csak sóhajtozik és nézi, hogy issza a férfi a kávéját.

Sosem kerülök hozzá közelebb… valami nem engedi…. Bár többször láthatnám… - sóhajtozik tovább, s a tekintete a férfiba merül.

Majd a férfi zárásig ott ül, sosem tartózkodott ott eddig.  Elkezdtek zárni, s a férfi is kilépett az ajtón. Mikor Lizbeth meghallotta a csilingelést, kattant az agya.

- Leila! kérlek zárj be te most, nekem fontos dolgom van. – majd a választ meg sem várva, rohan az öltözőbe.

Mint a villám, úgy végzett az öltözéssel, s suhan ki a kávézó ajtaján.

- De…. – Leilából csak ennyit hallott, s már kint is volt.

Lassan a férfi után eredt, vigyázni akar rá, nehogy megint elkapják, a kapucnija a fejébe húzva, s hangtalanul követi biztonságos távolról a titokzatos embert.

Azaz csak próbálna hangtalanul, egy ág megreccsen a lába alatt, s a zajtalan utcát betölti a reccsenés.

Lizbethben megfagy a pillanat, s ahogy a férfi fordulna hátra, a lány a pillanat töredéke alatt egy kisebb varázslat segítségével keresztbe teszi az arca előtt a két karját, s eltűnik, mielőtt a férfi meglátná.  Lizbeth szíve zakatol, szinte kiugrik a helyéről, amíg a férfi nézelődik a zaj után, Lizbeth remegve várja, hogy tovább induljon.

Majd miután vállát megvonva tovább megy, s befordul a sarkon, Lizbeth nagy megkönnyebbülten, óriásit sóhajtva ismét láthatóvá válik. Tovább indul a férfi után, de a további zajongást elkerülve, lassan lábujjhegyre áll, s pár centire elemelkedik a földről. Üresek az utcák, szerencséjére, így senki nem láthatja különleges erejét. Ismét a férfi után iramodik, s lassan követi, de mikor ő is a sarokhoz ér, s elfordul arra amerre a férfi ment, már nem látja sehol.

Hosszú sorban, egymásba épített társasházak, a lány néz körbe kétségbeesetten, majd egy ajtó csapódását hallja. Kisebb sóhajjal, ismét a földre teszi lábait, majd elmosolyodik.

Biztos itt lakik, s hazaért. Biztonságban van.

Azzal elindul az állomásra, kivirultan, hogy védence már lassan lehajtja a fejét a párnájára.

A vonaton hazafelé menet is mosolyogva néz ki az ablakon, majd hazaérve letusol, s ő is álomra hajtja a fejét.

Jót tett ma, s ez felvidítja, végre van egy küldetése, s nem a szürke hétköznapokban él. Életvidámabb lett, s reméli, hogy talán régi önmagát is megtalálja, borongós lelkében.

5. fejezet

Mikor végre sikerül t elaludnia, szörnyű rémálma volt. Vágta magát ide-oda az ágyban, erősen verejtékezett. Megmarkolta a takarót, nyögött párat, majd hirtelen felült és erősen lihegett.

Te jó ég!! A titokzatos pasi bajban van! – gondolta zihálva, s verejtékező homlokát törölgette.

Felkapott valami ruhát, majd a következő vonatra rohant.

A reggeli kávéját sem itta meg a nagy rohanásban, hisz ki után érdeklődik nagy bajban van.

Kiért az állomásra, de a vonatra várni kell. Hihetetlenül ideges, az arca vöröslik az idegtől. A szemei szikráznak.

Azt álmodta, hogy a férfit elkapta három gaztevő és össze akarják verni, majd megfosztani az értékeitől.

Megérkezett a vonat, gyorsan felpattant rá, de a vonat még nem indul. Idegesen dobol az ujjaival, de hiába, a vonat csak öt perc múlva indul. Zenét sem tud hallgatni, csak várja, hogy elkezdjen alatta zötyögni a vonat, ami lassan meg is kezdődik. Örömégen szinte felkiáltana, de most ahhoz túl ideges.

Zötyög a vonat, ritmusosan zakatolnak a kerekek, szinte transzba ejti az embert, de Lizbethet most nem tudja. Az álma jár az eszében.

Vajon pontosan merre is történhet a dolog? – gondolkozott az úton.

Amíg törte a fejét, a vonat megállt, még az ajtók sem nyíltak ki, de Lizbeth már szinte kitörve azokat száguldozott le a vonattól, s kereste az esemény helyszínét.

Sietnem kell, a nap már majdnem ott jár ahol az álmomban! – húzta össze a szemöldökét, s gyorsabbra vette a futást.

Futkos a sikátorok mellett, mindegyikbe betekinget, de semmit sem talál, míg nem elfogja egy furcsa érzés. Megtorpan, majd megrázza a fejét, s átadja magát banya ösztöneinek, megy amerre viszi a lába.

Majd lassít az egyik sikátor előtt, egyre erősebben érzi azt a furát. Lassan közelít, hallgatózik. Fura hangok, nyögések, s valami csörög-zörög ott. Majd egy kiáltás hallatán odarohan, s beigazolódik a megérzése. Nem álom volt amitől éjszaka úgy szenvedett, hanem látomás. Sokszor összekeverik, s nem törődnek vele, de Lizbeth korán sem volt ilyen, hisz megtanulta az évek alatt, ahogy ide került, s ilyen állapotban. A szerelem elvakította, s nem figyelt oda a megérzésekre és látomásokra. Akkor elkerülhette volna ezt a sorsot, amire jutott.

A kabátja kapucniját a fejébe húzza, hogy az illető meg ne lássa, majd lassú, de határozott lépésekkel, s lehajtott fejjel odasétál a helyszínre.

Stabilan ál a két lábán, laza terpeszben, két keze a teste mellett ökölben. A három nagydarab izompacsirta mosolyogva rá emeli a tekintetét.

- Mizujs cica? – kérdi az egyik hátranyalva a haját.

- Ne nevezz cicának behemót állat. – haláli nyugalommal áll tovább.

A férfi erre elindul felé, a szemében az erőszak tüzével, a másik kettő meg csak tartja a titokzatos férfit, akinek kiment az összes erő a lábából, s csak lóg a két gaztevő karjai közt.

Lizbeth nem látja az illetőt, csak hallja, ahogy erős lépteivel közelít felé. Nagy lába dobogását nem nehéz hallani, csak úgy zeng a beton alatta.

Erre Lizbeth kiroppantja a nyakát, majd két karját előre tartja ökölben, majd határozott mozdulattal kitárja az ujjait, s tenyerét a férfire fordítja. A mozdulatokkal a férfi hirtelen a falnak csapódik, a fal bereped, s az izompacsirta a földre csúszik ájultan. A lány csak elégedetten mosolyog a kapucnija alatt. A másik két férfi a földre dobja a lilára vert férfit, majd a lány felé indulnak, szörnyű, szikrázó dühvel a szemükben.

- Nem jártok jól srácok… - áll még mindig úgy ahogy a pasit a falnak küldte.

- Azt majd meglátjuk cicamica. – mondják egyszerre perverz vigyorral az arcukon.

Ahogy közelítenek a lány felé, az széttárja a két kezét, s a két férfi a sikátor két falának csapódik, s ahogy az elődjük, ők is ájultan hullanak a földre. Ahogy felnéznek mindhárman, Lizbeth, hogy soha többé ne kerüljenek a szeme elé, jobban megvillogtatja az erejét, egy egyszerű, ám félelmetes kis boszitrükkel. A teste elemelkedik a földtől, majd lila fényben kezd áradni a teste. A lány elengedve magát, a feje lecsuklik, a két karja csak lóg a teste mellett, s elkezd ide-oda mozogni a levegőben, mintha megszállta volna valami. A három férfi tele zúzódásokkal, s pár törött csonttal ám, de sikítva akár egy kislány elrohannak a helyszínről.

Lizbeth kuncogva ereszkedik le, s a ragyogás is elhalványodik, majd eltűnik a teste körül. Nem néz a férfira aki lassan-lassan magához tér. Lizbeth felé fordul, ám tekintetét nem emeli fel rá.

- Nem kell megköszönnöd. Csak erre jártam… És kérlek erről senkinek ne beszélj…  - azzal elindul ki a sikátorból szép lassú léptekkel.

- De ki vagy te? És.. miiért? Vagy egyáltalán hogyan? – kérdi zavartan a férfi.

Lizbeth megáll, de nem fordul vissza.

- Lehet, hogy csak jól beverted a fejed, s én csak egy látomás vagyok, vagy egy szellem… kitudja… - majd megy tovább.

Álmosan, kimerülten elindul a munkahelyére korgó gyomorral, az izgalomtól a gyomra ököl nagyságúra zsugorodott. S közben azon gondolkodik, vajon felismeri-e a férfi. Bár nem néz ki a sapkája mögül, most meg ő a kapucnija mögül. Megint nem tudta felismerni, az illetőt, mert akkor ő is rájött volna a titkára és talán megijedne többet. Lizbeth nagyon elveszett lenne, ha többé nem láthatná az illetőt, hiszen megváltoztatta az életét, talán Lizbeth lassan a régi önmaga lehetne.

Ahogy az étterem felé halad, mosolyra görbül a szája, a kapucniját lehajtja, s élvezi a napot és várja már, hogy újra lássa, a kis védencét. Ebben a pillanatban megfogadta, hogy vigyázni fog rá, az élete árán is, és kideríti ki lehet ez a férfi. Talán az Istenek ott fent rá bízták, hogy védje. De lehet, hogy más az oka amiért így érez mikor a közelében van. Idővel mindenre fény derül.

4. fejezet

Reggel, mikor felébredt, úgy érezte nem képes bemenni a kávézóba. Feküdt az ágyban, a plafont bámulva. Tekintete üres volt. így feküdt közel fél órát. Alig-alig pislogott párat. Szeme kiszáradt, s a könnye frissítette fel, ami az arcán végig gördülve, a párnán szívódott fel. Lassan felült a kezére támaszkodva, s a párnára tekintett, melyen kisebb vértócsa volt száradva, a tegnapi esemény emléke.

Nagy nehezen, szinte vonszolva magát, a szennyesbe hajította a kispárnát. Beállt a zuhany alá, hátraszegve a fejét, csak áll a zuhany alatt. Úgy gondolta ez majd lemossa róla a tegnapi történteket.

Egyenesbe hajtotta a fejét, s bámult a falra.

Ez nem lesz elég ahhoz, hogy eltűnjön a mocska… – gondolta magában.

Meztelenül, ahogy volt kiment a fürdőből, a víz még folyt. Egyenesen a szobába vette az irányt, határozott lépésekkel, mely a vizes lábnyomokon is látszott, amit maga után hagyott.

A szobájába egy öreg szekrényt nyitott ki, ami kulcsra is volt zárva. Nem véletlenül, hisz abba voltak minden banya dolgai. Három fehér gyertyát vett ki. Visszament a fürdőbe, s a zuhany köré rakta őket, majd visszasietett a szekrényhez.  Egy kis edény, egy őrlő, akadt a kezébe, majd az ablakhoz ment, ahol kis cserepekben gyógy- és fűszernövényeket termesztett. Szedett egy párat belőlük, majd összetörte őket az edénykében. Irány a fürdő, már majdnem kész a tisztítás.

A gyertyák viaszából is öntött a kis edénybe, majd egy kevés vizet adott hozzá. Kevergette még egy darabig, majd kivett egy keveset a tenyerébe, s visszaemlékezett, hogy hol ért hozzá a férfi, s azokat a helyeket bekente a sűrűre sikeredett masszával. Jó vastagon kente magát, hogy biztos eltűnjön az illető tapintása a finom bőréről. Ezután mormolt valami halkan magában, s lemosta a masszát a bőréről.

Állt még egy keveset a zuhany alatt, majd kilépett, megtörölte magát, s köpenybe bújt. Haját egy kisebb törülközőbe csavarta. Kiment a konyhába, s a kávéját főzte. Míg az készült, csak bámult a semmibe, s azon gondolkozott, hogy mit is mondjon a főnökének, miért nem ment be.

A kávé elkészült, s ismét az ablakban állva fogyasztotta el. A gyerekcsoport ismét kint játszik.

Lizbeth mint a jég, dermedten mered rájuk. Kék szeme világosabb a napfényben, csak a körülötte lévő kis gyűrű sötétlik benne, ettől még hidegebb a tekintete. Bőre fagyosan fehér, s látszata ezáltal mint egy szellemé. A gyermekek megfagynak szinte a látványától, s hamar el is vonulnak látványosan megborzongva.

De Lizbeth nem mozdul a helyéről, csak issza a kávéját, s gondolkodik a kifogáson. De ekkor felötlik benne a kíváncsiság, vajon az ismeretlen bemegy-e ma. Látni akarja mindenképp. Mikor eszébe jutott a férfi alakja, a szeme élettel kezd megtelni, s a bőre sem olyan fagyos már.

A kávésbögrét a mosogatóba teszi, s a gardróbhoz megy. Ruhát keresgél, majd felöltözik.

Ebédre rántottát csinál, hamar legyen kész, mert nem éri el a vonatot, amivel odaérne a munkahelyére. Gyorsan bekapja a falatokat, s vonatra ül. Izgatottan várja mikor ér már oda a városba. Még zenét sem hallgat a vonaton, jár a lába, nem tudja lehiggasztani. Majd mikor beér a vonat, szinte még meg sem állt, Lizbeth már leugrik, s siet a kávézóba.

Talán kicsit mosolyogva öltözik át, köti fel a még nedves haját, profi copfa, s szép masnira köti a köténykéjét is. Kimegy a placcra, s elkezdi előkészíteni a kávéfőzőt, csészéket, s szalvétákat.

Eközben néha fel-fel pillant az ajtóra, s minden csengőszóra felkapja a fejét. De akit vár csak nem jön.

Kezd kissé elkeseredni, szolgálja fel sorban a rendeléseket, kávék, ásványvizek, teák. Igen sűrű a napjuk, hiszen hét ágra süt a nap, s a terasz is működik. Néha az ajtó üvegén is kiles, nincs-e ott a rejtélyes alak, kit annyira vár.

Mikor kicsit megcsappantak a vendégek, véget ért az ebédidő, Lizbeth az ablakon leskelődik a függöny mögül. Egyszer csak egy kéz kerül a vállára, Lizbeth nagy szívdobbanással fordul hátra, de ez csak a munkatársa Sophie.

- Kit vársz ennyire? Csak nem a pufi kabátos, sapis csávót?

- É…én? Én senkit, főleg nem őt. – pirult el talán egy kicsit.

- Ó… akkor jó. Szerintem igazán cuki, és titokzatos. – mosolyog kacéran Sophie.

Ha hozzá érsz vagy szólsz, nem éled túl, te kis mocskos liba! – fortyogott magában Lizbeth, bár maga sem tudja miért.

Az arca is elváltozott kissé a dühtől, s pár pohár csak úgy lehuppant a földre nagy ricsajjal, s ripityára törtek.

- Söpörd fel, enyém a terasz… - mondta közömbösen Lizbeth.

- No de Lizi! Én vittem eddig is… - vágott vissza Sophie.

- Csönd és csináld! – fakadt ki Lizbeth, s mélyen Sophie szemébe nézett.

Ekkor Sophie tekintete elüresedett, s szótlanul elment a dolgára. Lizbeth, meg folytatta a kémlelést.

Teltek a percek, s lassan egy óra is eltelt mikor meglátta Őt. Azon nyomban kirohant, s az ajtóban megtorpant.  Megigazította magát, s kecses lépésekkel a férfi felé indult, aki háttal ült.

Ahogy azonban közelített felé, mintha valami erő nyomná vissza. De Lizbeth csak erőlködött, s közelebb sietett a férfihoz, akinek megint csak eltakarta az arcát a sapkája.

- Jó napot! Mit hozhatok? – lépett végre oda hozzá Lizbeth.

- Csak a szokásosat. – kapta rá a választ.

- Azonnal hozom. – mosolyodott el Lizbeth, s úgy tűnik a mosolya igazi volt, s élettel teli.

Vissza siet a pulthoz, ahol Sophie már elrendezte a poharakat, s továbbra is üres tekintettel takarít. Elkészíti a kávét, s indul vissza a férfihoz, ismét a különleges erővel küszködve.

- Egészségére! – teszi le a kávét.

- Köszönöm… - válaszol a férfi egy napilapot bújva.

Mikor Lizbeth végre megszólítaná, a hangja egyszerűen megtűnt létezni, s fura fojtó érzés fogta el. Berohan az üzletbe, át a placcon a mosdóba. Figyelmét elvéve Sophie ismét magához tér, mit sem tudva a történtekről.

Lizbeth liheg bent egy mosdókagylóra támaszkodva. Amint távolodott a férfitól, úgy szűntek meg a tünetei. Lehajtott fejjel köszörüli a torkát, s köhög párat. A hangja is vissza tért, de értetlenül bámul maga elé, nem érti a történteket.

Mikor rendbe szedte magát, kiment a teraszra, de ismét csak a pénzt találta ott. A férfi sehol.

Búsan vitte be a pénzt, s tette zsebre a busás borravalót. A zárásig már nem sokan jöttek, s Lizbeth tekintete ismét elhűlni látszik. Lassan végzi a dolgát, unottan, s közben a semmibe bámul. De az agya éberen zakatol: 

Ki ez? S miért vagyok én ilyen tőle? – ezek a kérdések merülnek fel benne egyfolytában.

Itt a zárás ideje is végre, s az eső is elered. Visszaöltözik, ma a kabátját sem vitte magával, hisz meleg volt. Tehát, egy szál ujjatlanban, s farmerban ázik az állomás felé haladva. Léptei nem sietősek, hisz Sophie ügyes takarítgatásának hála nem sok dolga volt zárás előtt.

Mikor az állomásra ér, még várnia is kell a beszállásra. Megint egyedül ül, s zenét hallgat. Halkan énekli is a dal szomorú szövegét. Az ablaknak dönti a fejét. A sminkje végigfolyt az arcán, s az állán állt meg. Hosszúnak érzi az utat, de mikor végre véget ér, lassan elindul az otthona felé, itt is szakad az eső, s már bőrig ázott.

Benyit a lakás ajtaján, s a fürdő felé haladva a ruhái vezetik utána az utat. Egy kád forró vízbe ül, hogy felmelegedjen. Csukott szemmel áztatja magát. Amíg a víz ki nem hűlt teljesen ki sem szállt belőle.

Magára öltve a köpenyét, a hálóba megy, s kis hálóingjét felhúzva, már az ágyba is huppan, s elalszik.

3. fejezet

Reggel csak úgy kipattan az ágyból, főzi gyorsan a kávét, amíg az készül , letusol.  Törülközőben kimegy inni a kávét, de csak gyorsan! Izgatott, mert ma végre kideríti ki az a rejtélyes férfi. Rettentő izgatott, kapkodja magára a ruháit és már a vonaton is ül, megint csak egyedül, zenével a fülében. De most nem a bús komor zenét hallgatja, amit eddig, hanem Pörgősebb, izgalmasabb zenére vált.

Sokkal korában ért be a munkahelyére, de nem zavarja. Még nem is ebédelt. Átöltözik, majd nyomban a placcra lép. Várja, hogy mikor lép be a férfi, állandóan az ajtón van a szeme.

Telik az idő, jönnek és mennek a vendégek, sehol a férfi. Amint megszólal az ajtó feletti kis csengő, mikor az kinyílik, szinte mindent eldobva odatekint. Hiába várja, mint a megváltót, csak nem jön a férfi.

Már záráshoz közeleg az idő, mikor ismételten megszólal a kis csengő. Lizbeth odapillant, de ez sem ő. Sóhajt egyet talán kicsit szomorkásan, odamegy, hogy felvegye a reméli utolsó vendég rendelését.

- Mit hozhatok kedves uram? – kérdi halvány erőltetett mosollyal.

- Első sorban a telefonszámod kedvesem, majd egy hosszú feketét két cukorral. – Válaszol a kb. 30 körüli eléggé borostás férfi.

- Azonnal hozom… - válaszolt unottan Lizbeth.

A pult mögé megy, majd elkészíti a kávét, és kiviszi az úrnak, akin eléggé elhasználódott ruha van.

- Egészségre. – majd leteszi elé a kávét.

- Köszönöm kedves, de a telefonszámát nem látom.

- Nem is fogja uram, csak a közeli hozzátartozóim tudják, senki más.

- Elég közel lehetek magácskához, ha úgy gondolja – majd megsimítja Lizbeth fenekét.

Erre reagálva nem fizikai erejét használja fel, hanem az eszmeit. A férfi forró kávéja a semmi hatására kiborul, a nadrágjára, majd Lizbeth komótosan elsétál.

Bunkó fráter, hogy képzeli mindezt? – gondolja, s a méregtől szinte eltorzul az arca.

A férfi idegesen feláll, majd elhagyja a kávézót, becsapva maga után az ajtót. Itt a zárás ideje, Lizbeth és a munkatársa, elpakol majd bezárnak. Sötét az utca, csak a lámpák világítják meg. Lizbeth kapkodva a lábait, a vonatra siet, minél előbb otthon akar lenni, hisz alig evett valamit, a hasa hangosan korogva jelzi, hogy üres, s meg kéne tölteni.

Egy sikátor mellett elhaladva fura érzés lepi el a testét. De mit sem törődve vele, tovább halad, érzi, hogy valaki figyeli, vagy követi, így gyorsan szedi a lábait az állomásra. Azonban valaki megfogja a vállát, elég erősen markolja meg. Lizbeth hátra fordul, de sajnos semmit sem lát. Az illető egyből leüti. A testét elhagyja az erő és összecsuklik, a földre zuhan.

A férfi elvonszolja egy kocsihoz, majd a csomagtartóba helyezi és elviszi egy eldugott, a várostól távoli helyre.

Egy kis farmra viszi, mindentől távol, még áram sincs. Egy pajtába vonszolja a lány testét, s az egyik sarokba dobja. Lizbeth csak ekkor tér magához, a kezei hátra kötve a lábai pedig össze. Próbál szabadulni, de mit sem ér, szoros nagyon a kötél. Ekkor odalép a férfi, s Lizbeth állánál fogva felemeli a fejét.

- Látod-látod? Nem kell a telefonszám, de most közelebb leszek hozzád, mint akár ki a telefonodban! – mondja a férfi széles vigyorral az arcán – Ó! Még be sem mutatkoztam! Milyen faragatlan vagyok! – kuncog – A nevem Leó, Leó Scmidt. Tényleg kedves, neked mi a vezeték neved?

- Dögölj meg! – válaszol Lizbeth undorral az arcán.

- Hát ez elég furcsa családnév! – vigyorog továbbra is Leó.  A párbeszéd közben Lizbeth szép lassan az erejét felhasználva kiszabadítja a kezeit. Leó egyre közelebb lép hozzá, s már tapogatni kezdené, mikor Lizbeth lábán is kioldódik a kötél, s felpattan, majd ellöki magától a férfit. De úgy, hogy Leó a pajta másik oldalán lévő falhoz csapódik. A lány teste körbe fénylik, lilás színben pompázik. Az félelem és a méreg felgyülemlett a lány testében, s ez óriási erőt fejt ki benne.

Leó csak megdöbbenten ül a fal mellett, óriásira tágult szemekkel, s remeg.

- Rossz lánnyal kezdtél ki Leó… nagyon rosszal. – csóválja a fejét Lizbeth, s a férfi felé lépked.

Leó egyre jobban odaszorítja magát a falhoz, majd mikor Lizbeth elég közel ér hozzá elrohan, s az autójába ülve elhajt. Ekkor a lány a földre roskad, s sírni kezd, majd az orra vére is elered.

- Hogy jutok haza? – mondja halkan pityeregve.

Felkel, majd zsebkendő után kutat, s az orrához fogja. Elindul ki, majd körbe néz, s elindul az egyik irányba. Kiér a főútra, s halad, lassú léptekkel, kimerült a Leóval való harcban. Rogynak össze a lábai, alig tud menni, majd egy autós jár arra. Lizbeth leállítja, majd az ablakhoz hajol.

- Kérem segítsen. Elraboltak… A férfi elmenekült, nem tudom, hogy hol vagyok, mert valószínűleg a csomagtartójába rakott.

Az autós, egyből a kocsiba invitálja.

- Merre lakik hölgyem? – kérdezte kedvesen, nyugtató hangon a fiatal férfi.

- Callingtonban…

- Ó! Hát az innen nincs messze. – mondja mosolyogva a férfi.

- Hála az égnek… - könnyebbül meg Lizbeth.

- Elviszem oda.

Az úton csend volt, Lizbeth már majdnem elaludt a kocsiba, mikor Lizbeth házához értek.

- Már itt is vagyunk.

- Köszönöm szépen! Hogy hálálhatom meg?

- Hagyja csak kedves, természetes, hogy segítettem. – mosolyog rá a férfi.

- Még egyszer köszönöm uram. – mosolyog vissza rá Lizbeth.

A férfi elhajt, s Lizbeth felmegy a lakásba, s átöltözik a hálóingjébe, rögtön az ágyba bújik. Gondolkozik, hogy vajon Leó visszamerészkedik-e a kávézóba, vagy sem. Meg, hogy mit is akart tenni vele. No és a fura ismeretlennel mi a helyzet? Vajon miért nem ment be aznap? Lizbeth elképzelte, hogy milyen jó is lett volna ha ő mentette volna meg. Az ő hőse…

2. fejezet

Másnap reggel, az ébresztőre kelt. Nem érezte amit tegnap. Megint a szokásos reggeli dolgok, majd ismét a konyhaablakban kortyolja a kávét.

Ugyan az a gyerek csoport, labdáznak. Lizbethben megindult valami különleges érzés. Melegség öntötte el, rideg arcára halvány mosoly ült. A gyerekek felnéztek, s most nem fagyott meg az arcuk, hanem mosolyogva integettek neki. Lizbeth tekintete megfagyott. Gyorsan elhúzta a függönyt, s az asztalnál itta meg a kávéját.

Valahogy nem kívánta a mirelit kaját. Irány a bolt! Vett csirkemellet, rizst, szecsuáni alapot. Otthon elkészítette, majd beült a TV elé, s egyik kedvenc sorozatát nézte, A bohócot. Pár részt megnézett, majd elkészült, elindult a munkába. Megint egyedül ült a kabinban, szokásosan zenét hallgatva.

Útközben eleredt az eső, Anglia elég esős ország. Ahogy Lizbeth leszállt a vonatról, vékony, fekete kabátja kapucniját a fejére borítja. Vörösesen csillogó barna haja és a kapucnija alól csak úgy világít a kék szeme.

Belép a kávézó ajtaján, majd átöltözik, megy a placcra Az idő telik, emberek jönnek-mennek. Lizbeth egyszer csak megint a mellkasához kap, elfogta megint a szorító érzés. Az ajtó feletti csengő megszólal, s egy fehér pufajka kabátos ember lép be az üzletbe. fehér kapucni, alatta fehér sapka.

Megint az a férfi… - gondolta Lizbeth.

A férfi lecsapja hátra a kapucnit, a siltes sapka marad, leszegett fejjel a pulthoz ül.

- Egy espresso lesz tejjel, két cukorral.

- Azonnal! – válaszol Lizbeth.

Remegő késszel készíti a rendelést az úrnak.

- Tessék! Parancsoljon. – leteszi az úr elé a kávét, még mindig remeg a keze.

A férfi csak bólint, megint a telefont bújja, nem emeli fel a fejét, ahogy tegnap sem.

Micsoda bunkó alak, a tekintetemet sem érzi méltónak… - gondolja magában Litbeth – Na majd én megmutatom!

Lizbeth kivonul a fürdőbe, sminket igazít, majd a haját is megigazítja.

Na majd most rám figyelsz kis nyamvadt!  - gondolta Lizbeth, miközben gonosz vigyor ült az arcára.

Előkap néhány füvet a táskájából, összezúzza őket, majd, kikapja a pentagramma nyakláncát az ingje alól és mormolni kezd, miközben kevergeti a löttyöt.

- Akarom, hogy rám nézz, mikor illatom megérzed, szemeid rám tapaszd. Akarom, hogy végig mérj tetőtől talpig. Érezzem, hogy nézel! Azt akarom, hogy észre végy!

Mire a mondatot befejezte, egy kis parfümös üvegcsébe tette a levet, majd magára fújt belőle háromszor. A nyakláncát elrejtette az ingjébe, majd kiment ismét a placcra, már sokkal magabiztosabban. Arcán még mindig ott ült a kujon vigyor.

A fiú azonnal felfigyel Lizbethre, elvarázsolta. Bódultan emeli fel a fejét, Lizbethre pillantva.

Azonban koránt sem örülhet Lizbeth, a mellkasa megint szorítani kezd.

Jajj kérlek ne most! – könyörög az égieknek.

De mind hiába, Lizbeth vissza vonul az öltözőbe, a varázs elmúlik, a furcsa szorításban nem tud koncentrálni, kiesett a ritmusból. A férfi semmire nem emlékszik, mintha kiesett volna neki a pár másodperc.

Lizbeth a mosdókagylót támasztja, minden porcikája remeg. A tükörbe néz, tekintete elhomályosul. gyorsan arcot mos, és megigazítja a sminkjét. Visszamenne a placcra, de szédeleg. Megrázza a fejét majd erőt gyűjt és ismét feszesen kivonul, azonban a varázsnak annyi, a férfi lelépett, megint busás borravalót hagyva maga után.

Vajon ki lehet ez? Olyan rejtélyes, talán már vonzó is… - gondolta még kicsit szédelegve. – Ahhhj… miket is gondolok én?! – húzza össze a szemöldökét.

Lassan lejár a munkaidő, Lizbeth fejében nagy a zűrzavar, a szorító érzés pedig lassan múlik. Elbotorkál a vonatig, majd felül rá. Hazafele ismét elered az eső.

Lassan battyog hazafele, a kapucniját sem teszi fel, hagyja, hogy had ázzon el a haja, folyjék a sminkje. Felnéz az égre, az esőcseppek csorognak az arcán, végig a nyakán, s eltűnik a ruhájában.

Megáll pár pillanatra, élvezi, hogy a tiszta eső, lemossa róla a mocsok, s a bűnöket.

Közben az istenekhez imádkozik, főleg Ízisszel, hogy megtudja ki ez a rejtélyes ember és miért van rá ilyen hatással.

Lassan hazaér, ledobja a ruháit szana szét, majd befekszik az ágyba egy szál fehérneműben. A fejét a párnájába temeti, gondolkodik, hogy mi folyik itt. Szép lassan álomba zsörtölődik, de sajnos ez az éjszaka sem telik számára túl jól.

Forgolódik, a régi élete pereg előtte végig, zihál álmában, majd hirtelen felriad és sírni kezd. Nem érti mi történik vele, miért van ez az egész.

Felkel, majd felhúzza a köpenyét, maga köré gyertyákat rak, s leül a közepére török ülésben, majd meditálni kezd, hátha felébred benne valami.

Szabadjára engedi az elméjét, kutakodik a jelenben és a múltban, közben könnycseppek csordogálnak az arcán a földre. Nem szeret a múltjába tekinteni, nem véletlenül nincsenek érzelmei, tönkre tették teljesen. Csak egy bábu, ami életre kelt magától, teljesen magának való, s nincs senkije.

Választ ismét nem talált, mikor az ismeretlen férfihoz és, homály fedi az arcát, mintha valami varázslat védené kilétét, vagy az istenek rejtik el előle.

Lizbeth ekkor fogadta meg, hogy kerül amibe kerül akkor is kideríti ki ez a rejtélyes alak, aki ennyire felforgatja a nyugalmát.

Lefeküdt,már kicsit nyugodtabban, s elaludt. Alig várta a holnapot, hogy közelebb érjen az igazsághoz.

1. fejezet

Az a nap már korántsem úgy kezdődött, mint a többi. Lizbeth még az ébresztő óra előtt felkelt, felült az ágyban majd ritka rossz érzés fogta el a mellkasában. Odakapott, már rég nem érzet ilyesmit, mivel nem történt vele mostanában semmi. Tudta, hogy valami történni fog. Ismét kávé főtt, s zuhany hang. Megint a konyhaablakban állt, s itta a kávéját.

Lent gyerekek játszottak, nyár volt, iskola szünet. Boldogan labdáztak lent, önfeledt mosollyal az arcukon. Lizbeth a falnak dőlt, s nézte őket, még csak el sem mosolyodott, pedig kisgyermekek nevetgéltek, ki ne mosolyodna el? Hát ő, kinek nincsenek érzelmei.

Mikor a gyerekek észrevették, hogy figyelik őket, megálltak, a mosoly lefagyott az arcukról, szinte elszürkültek, ahogy Lizbethre néztek. megrázták a fejüket, majd folytatták a játékot.

Lizbeth sóhajtott egyet, majd felöltözött, mirelit kaját csinált ebédre, majd indult a munkába.

Felszállt a vonatra, bedugta a fülhallgatóját, s zenét hallgatott, a fejét az üvegnek támasztva nézett ki az ablakon. Halkan dúdolta és énekelte magában a dalokat amiket hallgatott.

Megérkezett a városkába, leszállt, majd a munkahelyére gyalogolt.

Mikor odaért, kihúzta a fülest, majd átöltözött, de az öltözőben ismét elkapta a rossz érzés, csak kétszer annyira. Csóválta a fejét, kezdett megijedni.  Mély lélegzetet vett, összefogta a haját, irány a placc. Elkésett, a másik lány Leila vitte az az asztalát. már ahogy a pulthoz ért a kezébe nyomott egy tálcát, rajta egy kávéval.

- Kettes asztal Lizi. – mondta kedvesen a munkatársa. – Jó dolgod van, megint egy helyes srác.

Erre Lizbeth kissé elpirult, majd huncut féle mosoly ült az arcára.

Kezdődhet a játék. -  gondolta magában.

Kihúzta magát, kiindult a kerthelységbe, mivel jó idő volt, a vendégek a napon sütkéreztek a friss levegőn. De mikor kiért, s tekintetét a kettes asztalra emelte, megszédült, a tálca majdnem lebillent a kezéről, a fejéhez kapott. holt sápadt lett hirtelen, ismét elkapta a rossz érzés, majd a fejéről a mellkasára helyezte a kezét. Többen megbámulták, néhányan kissé aggodalmasan.

A férfi csak a telefonját nyomkodta, háttal ült a történteknek.

Lassan összeszedte magát, s a férfira tekintett, ki mit sem látott az egészből.

Mély levegő, nincs baj, biztos csak téves riasztás. – remegett a kezében a tálca.

Lassan elindult a férfi felé. Aki még mindig csak a telefonját bújta.

Nagyot sóhajtott halkan Lizbeth, felvette gondolatban az álarcot, széles vigyort öltött az arcára, s végre a hangját is hallani ma.

- A kávéja kedves uram. – tette le a férfi elé.

- Köszönöm… - válaszolta unalmasan a még mindig a telefonját bújó férfi.

A hang már ismerős volt Lizbethnek, de az arcát nem látta, egy fehér színű sapka mögé bújt a férfi arca. A keze ismét remegni kezdett, majd inkább gyorsan visszasietett a kávézóba. S a tálcát szinte úgy dobta le, majd a mosdóba rohant.

Mi van velem? Megint miért érzek ilyesmit?? Mi történhetne velem, nyugodt az életem!

Mosta közben az arcát sebesen. A sminkje elfolyt, az állánál is fekete volt a szemceruza miatt.

Felnézett a tükörbe, majd lemosta a sminkje maradékát. Előkapta a kis neszeszert, majd újrahúzta a vonalakat a szeme körül. Mély levegőt vett, a remegés is szűni látszott. Visszament ki a kerthelységbe, s süttette az arcát a napon. Próbált lenyugodni, ekkor a rejtélyes férfi emelte a kezét, hogy fizetne.

Lizbeth sietett, vitte a számlát, majd a férfi elé helyezte, s mondta az összeget. Az alak, csak szótlanul fizetett, borravalót is hagyott, melyet Lizbeth sűrűen megköszönt. Köszönés nélkül távozott az úriember. Lizbeth utána nézett, s lepakolt az asztalról.

Furcsa ez az ember, de olyan ismerős valahonnan.

Még játszadozott egy párat a férfiakkal, nem csak szórakozás volt, szép borravalót hozott neki, a kis játék.

Este nyolckor zárás, kifújja magát, felrakja a székeket, leláncolja, s lelakatolja őket, majd az ott hagyott férfiak telefon számát, lazán a kukába hajítja. Leilával ketten zárnak, Lizbeth, most különösen szótlan volt, de az az arcán nem üresség, hanem erős gondolkodás látszik.

- Na mi van? Ennyire megfogott az egyik? – böki vállba Leila.

- Mi? – eszmél fel. – Ja nem… csak ismerős volt valaki.

- Lizikém! – tette Lizbeth vállára a kezét. – Sokan járnak vissza ide, ha másért nem akkor tuti miattad, te szívtipró!

- Nem.. őt itt még nem láttam, elég szép borravalót hagyott az asztalon.

Bezárták az ajtót, s mindketten hazaindultak. Lizbeth megint csak kifelé bámult a vonaton zenét hallgatva. Mivel nyár volt, lassan sötétedett, a naplemente világította meg Lizbeth arcát, szemei megint csak különösen ragyogtak, a férfiakat ez a tekintet bolondítja meg. Főleg ha mosolyog, ilyenkor inkább kívánatos lenne, ahogy csak bambul maga elé, fürkészi a tájat.

Mindig egyedül utazik, a kocsiban, az utasok megszokták, hogy nem valami jó útitárs. Sokan mintha félnének is tőle. Az úton mintha kikapcsolna az agya, bámul kifele, artikulálatlanul énekli halkan a dalszövegeket, amik eléggé elvont, depressziósak.

Hazaérve, szinte úgy zuhant be az ágyba, de nem tudott aludni a történtek miatt, csak bámulta a plafont üres tekintettel. Járt az agya, nem tudta mire vélni a furcsa megérzéseket. Hiszen, senki nem él a közelében akivel eddig valami formában kapcsolatba lépett volna vele akár mikor is.

Elfáradt a nagy gondolkodásban, majd szép lassan álomba merült.

Furcsa álmai voltak, a múltjával kapcsolatban. Az egyik volt barátja járt álmában nála.

Felriadt, s zihálva ült fel az ágyban. Nem bírta idegekkel az ilyesmit, tehát felkelt, s a hűtőből egy bontott üveg fehér bort vett ki. szerette az édes italokat, s töltött magának belőle.

Szépen elkortyolgatta a pohárral, elhessegette a rémálmokat. Elálmosodott a bortól, majd visszafeküdt. Szép lassan ismét sikerült elaludnia, s a rémálom nem tért vissza. Nyugodtan aludta át az éjszakát.