Mikor végre sikerül t elaludnia, szörnyű rémálma volt. Vágta magát
ide-oda az ágyban, erősen verejtékezett. Megmarkolta a takarót, nyögött párat,
majd hirtelen felült és erősen lihegett.
Te jó ég!! A titokzatos pasi
bajban van! – gondolta zihálva, s verejtékező homlokát törölgette.
Felkapott valami ruhát, majd a következő vonatra rohant.
A reggeli kávéját sem itta meg a nagy rohanásban, hisz ki után
érdeklődik nagy bajban van.
Kiért az állomásra, de a vonatra várni kell. Hihetetlenül ideges, az
arca vöröslik az idegtől. A szemei szikráznak.
Azt álmodta, hogy a férfit elkapta három gaztevő és össze akarják
verni, majd megfosztani az értékeitől.
Megérkezett a vonat, gyorsan felpattant rá, de a vonat még nem indul. Idegesen
dobol az ujjaival, de hiába, a vonat csak öt perc múlva indul. Zenét sem tud
hallgatni, csak várja, hogy elkezdjen alatta zötyögni a vonat, ami lassan meg
is kezdődik. Örömégen szinte felkiáltana, de most ahhoz túl ideges.
Zötyög a vonat, ritmusosan zakatolnak a kerekek, szinte transzba ejti
az embert, de Lizbethet most nem tudja. Az álma jár az eszében.
Vajon pontosan merre is történhet
a dolog? – gondolkozott az úton.
Amíg törte a fejét, a vonat megállt, még az ajtók sem nyíltak ki, de
Lizbeth már szinte kitörve azokat száguldozott le a vonattól, s kereste az esemény
helyszínét.
Sietnem kell, a nap már majdnem
ott jár ahol az álmomban! – húzta össze a szemöldökét, s gyorsabbra vette a
futást.
Futkos a sikátorok mellett, mindegyikbe betekinget, de semmit sem
talál, míg nem elfogja egy furcsa érzés. Megtorpan, majd megrázza a fejét, s
átadja magát banya ösztöneinek, megy amerre viszi a lába.
Majd lassít az egyik sikátor előtt, egyre erősebben érzi azt a furát.
Lassan közelít, hallgatózik. Fura hangok, nyögések, s valami csörög-zörög ott.
Majd egy kiáltás hallatán odarohan, s beigazolódik a megérzése. Nem álom volt
amitől éjszaka úgy szenvedett, hanem látomás. Sokszor összekeverik, s nem
törődnek vele, de Lizbeth korán sem volt ilyen, hisz megtanulta az évek alatt,
ahogy ide került, s ilyen állapotban. A szerelem elvakította, s nem figyelt oda
a megérzésekre és látomásokra. Akkor elkerülhette volna ezt a sorsot, amire
jutott.
A kabátja kapucniját a fejébe húzza, hogy az illető meg ne lássa, majd
lassú, de határozott lépésekkel, s lehajtott fejjel odasétál a helyszínre.
Stabilan ál a két lábán, laza terpeszben, két keze a teste mellett
ökölben. A három nagydarab izompacsirta mosolyogva rá emeli a tekintetét.
- Mizujs cica? – kérdi az egyik hátranyalva a haját.
- Ne nevezz cicának behemót állat. – haláli nyugalommal áll tovább.
A férfi erre elindul felé, a szemében az erőszak tüzével, a másik kettő
meg csak tartja a titokzatos férfit, akinek kiment az összes erő a lábából, s
csak lóg a két gaztevő karjai közt.
Lizbeth nem látja az illetőt, csak hallja, ahogy erős lépteivel közelít
felé. Nagy lába dobogását nem nehéz hallani, csak úgy zeng a beton alatta.
Erre Lizbeth kiroppantja a nyakát, majd két karját előre tartja
ökölben, majd határozott mozdulattal kitárja az ujjait, s tenyerét a férfire
fordítja. A mozdulatokkal a férfi hirtelen a falnak csapódik, a fal bereped, s
az izompacsirta a földre csúszik ájultan. A lány csak elégedetten mosolyog a
kapucnija alatt. A másik két férfi a földre dobja a lilára vert férfit, majd a
lány felé indulnak, szörnyű, szikrázó dühvel a szemükben.
- Nem jártok jól srácok… - áll még mindig úgy ahogy a pasit a falnak
küldte.
- Azt majd meglátjuk cicamica. – mondják egyszerre perverz vigyorral az
arcukon.
Ahogy közelítenek a lány felé, az széttárja a két kezét, s a két férfi
a sikátor két falának csapódik, s ahogy az elődjük, ők is ájultan hullanak a
földre. Ahogy felnéznek mindhárman, Lizbeth, hogy soha többé ne kerüljenek a
szeme elé, jobban megvillogtatja az erejét, egy egyszerű, ám félelmetes kis
boszitrükkel. A teste elemelkedik a földtől, majd lila fényben kezd áradni a
teste. A lány elengedve magát, a feje lecsuklik, a két karja csak lóg a teste
mellett, s elkezd ide-oda mozogni a levegőben, mintha megszállta volna valami.
A három férfi tele zúzódásokkal, s pár törött csonttal ám, de sikítva akár egy
kislány elrohannak a helyszínről.
Lizbeth kuncogva ereszkedik le, s a ragyogás is elhalványodik, majd
eltűnik a teste körül. Nem néz a férfira aki lassan-lassan magához tér. Lizbeth
felé fordul, ám tekintetét nem emeli fel rá.
- Nem kell megköszönnöd. Csak erre jártam… És kérlek erről senkinek ne
beszélj… - azzal elindul ki a sikátorból
szép lassú léptekkel.
- De ki vagy te? És.. miiért? Vagy egyáltalán hogyan? – kérdi zavartan
a férfi.
Lizbeth megáll, de nem fordul vissza.
- Lehet, hogy csak jól beverted a fejed, s én csak egy látomás vagyok,
vagy egy szellem… kitudja… - majd megy tovább.
Álmosan, kimerülten elindul a munkahelyére korgó gyomorral, az
izgalomtól a gyomra ököl nagyságúra zsugorodott. S közben azon gondolkodik,
vajon felismeri-e a férfi. Bár nem néz ki a sapkája mögül, most meg ő a
kapucnija mögül. Megint nem tudta felismerni, az illetőt, mert akkor ő is
rájött volna a titkára és talán megijedne többet. Lizbeth nagyon elveszett
lenne, ha többé nem láthatná az illetőt, hiszen megváltoztatta az életét, talán
Lizbeth lassan a régi önmaga lehetne.
Ahogy az étterem felé halad, mosolyra görbül a szája, a kapucniját
lehajtja, s élvezi a napot és várja már, hogy újra lássa, a kis védencét. Ebben
a pillanatban megfogadta, hogy vigyázni fog rá, az élete árán is, és kideríti
ki lehet ez a férfi. Talán az Istenek ott fent rá bízták, hogy védje. De lehet,
hogy más az oka amiért így érez mikor a közelében van. Idővel mindenre fény
derül.
