Lassan Lizbeth beért a munkahelyére, s azonnal a sütis pulthoz futott,
hogy magához vegyen valamit, hisz a mai napon még semmit sem evett. A nagy
kalamajkában nem igazán lett volna rá ideje, hisz imádott védence bajban volt.
Nem hiszem, hogy bejönne ma…. kár…
úgy látnám… szinte már hiányzik, pedig most váltunk el… - gondolja magában,
mintha hős szerelméről ábrándozna.
Átöltözik gyorsan, mivel az ajtó feletti kis csengő megszólal, vendég
érkezett, kissé csapzottan, s fáradtan telik a mai napja. Kimerítette a
küzdelem, de belül a lelke szinte izzik a boldogságtól, hogy megmentette az
illetőt, talán még egy-egy mosoly is az arcára ül. A vendégek is megjegyzik jó
kedvét, hisz nem igazán látták még Lizbethet mosolyogni, amióta itt dolgozik.
Lassan telik a nap, mintha nem akarna véget érni, de Lizbeth örülne ha
már másnap lenne, hisz a titokzatos férfit várja.
Egyszerre megszólal a csengő, Lizbeth szíve hevesen kezd verni, s mikor
az ajtó felé fordul ott áll a férfi kit megmentett. Az örömtől sikítana, de nem
lehet, kiderülne a titok. A titokzatos úr arca el van rejtve mint mindig, de
most még a kezével is takarja, mivel támadás áldozata. Lizbeth szinte szárnyal
hozzá, hogy felvegye a rendelést, hiába szorít a mellkasa, majd bele pusztul,
de akkor is kinyögi.
- Szép napot kedves uram! Mivel szolgálhatok? – óriási mosoly ül az
arcára.
- Szebbet kedves! A szokásosat kérném. – válaszol a férfi szinte
nyögve.
- Rögtön visszajövök! – azzal elsuhan a pultba.
Pár pillanat alatt ismét a férfi asztalánál terem, s leteszi a kávét,
ami szinte kilöttyen ahogy Lizbeth keze remeg. Még mindig nem tartja vissza a
szorító érzés, s ismét szavakat próbál nyögni.
- Elnézést… - több nem jön ki a torkán, a mellkasához kap, majd berohan
az öltözőbe.
Nem hiszem el, hogy nem tudok
vele több szót váltani! – majd a jobb ökle lilán izzani kezd, s a falba üt,
ami bereped.
A nagy robaj kint is hallatszik, s Lizbeth elkerekedett szemekkel
bámulja a repedést, majd kisurran elpirult arccal az öltözőből.
- Semmi gond kedves vendégek, csak egy pár dolog leborult a polcról… -
mondja egyre pirultabban.
A titokzatos úrra néz, de ő erre sem emeli fel a fejét.
Lizbeth amíg a férfi ott ül, végig bámulja a pulton támaszkodva, egész
nap szinte a munkatársa dolgozik helyette. Lizbeth csak sóhajtozik és nézi,
hogy issza a férfi a kávéját.
Sosem kerülök hozzá közelebb…
valami nem engedi…. Bár többször láthatnám… - sóhajtozik tovább, s a
tekintete a férfiba merül.
Majd a férfi zárásig ott ül, sosem tartózkodott ott eddig. Elkezdtek zárni, s a férfi is kilépett az ajtón.
Mikor Lizbeth meghallotta a csilingelést, kattant az agya.
- Leila! kérlek zárj be te most, nekem fontos dolgom van. – majd a
választ meg sem várva, rohan az öltözőbe.
Mint a villám, úgy végzett az öltözéssel, s suhan ki a kávézó ajtaján.
- De…. – Leilából csak ennyit hallott, s már kint is volt.
Lassan a férfi után eredt, vigyázni akar rá, nehogy megint elkapják, a
kapucnija a fejébe húzva, s hangtalanul követi biztonságos távolról a
titokzatos embert.
Azaz csak próbálna hangtalanul, egy ág megreccsen a lába alatt, s a
zajtalan utcát betölti a reccsenés.
Lizbethben megfagy a pillanat, s ahogy a férfi fordulna hátra, a lány a
pillanat töredéke alatt egy kisebb varázslat segítségével keresztbe teszi az
arca előtt a két karját, s eltűnik, mielőtt a férfi meglátná. Lizbeth szíve zakatol, szinte kiugrik a
helyéről, amíg a férfi nézelődik a zaj után, Lizbeth remegve várja, hogy tovább
induljon.
Majd miután vállát megvonva tovább megy, s befordul a sarkon, Lizbeth
nagy megkönnyebbülten, óriásit sóhajtva ismét láthatóvá válik. Tovább indul a
férfi után, de a további zajongást elkerülve, lassan lábujjhegyre áll, s pár
centire elemelkedik a földről. Üresek az utcák, szerencséjére, így senki nem
láthatja különleges erejét. Ismét a férfi után iramodik, s lassan követi, de
mikor ő is a sarokhoz ér, s elfordul arra amerre a férfi ment, már nem látja
sehol.
Hosszú sorban, egymásba épített társasházak, a lány néz körbe
kétségbeesetten, majd egy ajtó csapódását hallja. Kisebb sóhajjal, ismét a
földre teszi lábait, majd elmosolyodik.
Biztos itt lakik, s hazaért.
Biztonságban van.
Azzal elindul az állomásra, kivirultan, hogy védence már lassan
lehajtja a fejét a párnájára.
A vonaton hazafelé menet is mosolyogva néz ki az ablakon, majd hazaérve
letusol, s ő is álomra hajtja a fejét.
Jót tett ma, s ez felvidítja, végre van egy küldetése, s nem a szürke
hétköznapokban él. Életvidámabb lett, s reméli, hogy talán régi önmagát is
megtalálja, borongós lelkében.
