5. fejezet

Mikor végre sikerül t elaludnia, szörnyű rémálma volt. Vágta magát ide-oda az ágyban, erősen verejtékezett. Megmarkolta a takarót, nyögött párat, majd hirtelen felült és erősen lihegett.

Te jó ég!! A titokzatos pasi bajban van! – gondolta zihálva, s verejtékező homlokát törölgette.

Felkapott valami ruhát, majd a következő vonatra rohant.

A reggeli kávéját sem itta meg a nagy rohanásban, hisz ki után érdeklődik nagy bajban van.

Kiért az állomásra, de a vonatra várni kell. Hihetetlenül ideges, az arca vöröslik az idegtől. A szemei szikráznak.

Azt álmodta, hogy a férfit elkapta három gaztevő és össze akarják verni, majd megfosztani az értékeitől.

Megérkezett a vonat, gyorsan felpattant rá, de a vonat még nem indul. Idegesen dobol az ujjaival, de hiába, a vonat csak öt perc múlva indul. Zenét sem tud hallgatni, csak várja, hogy elkezdjen alatta zötyögni a vonat, ami lassan meg is kezdődik. Örömégen szinte felkiáltana, de most ahhoz túl ideges.

Zötyög a vonat, ritmusosan zakatolnak a kerekek, szinte transzba ejti az embert, de Lizbethet most nem tudja. Az álma jár az eszében.

Vajon pontosan merre is történhet a dolog? – gondolkozott az úton.

Amíg törte a fejét, a vonat megállt, még az ajtók sem nyíltak ki, de Lizbeth már szinte kitörve azokat száguldozott le a vonattól, s kereste az esemény helyszínét.

Sietnem kell, a nap már majdnem ott jár ahol az álmomban! – húzta össze a szemöldökét, s gyorsabbra vette a futást.

Futkos a sikátorok mellett, mindegyikbe betekinget, de semmit sem talál, míg nem elfogja egy furcsa érzés. Megtorpan, majd megrázza a fejét, s átadja magát banya ösztöneinek, megy amerre viszi a lába.

Majd lassít az egyik sikátor előtt, egyre erősebben érzi azt a furát. Lassan közelít, hallgatózik. Fura hangok, nyögések, s valami csörög-zörög ott. Majd egy kiáltás hallatán odarohan, s beigazolódik a megérzése. Nem álom volt amitől éjszaka úgy szenvedett, hanem látomás. Sokszor összekeverik, s nem törődnek vele, de Lizbeth korán sem volt ilyen, hisz megtanulta az évek alatt, ahogy ide került, s ilyen állapotban. A szerelem elvakította, s nem figyelt oda a megérzésekre és látomásokra. Akkor elkerülhette volna ezt a sorsot, amire jutott.

A kabátja kapucniját a fejébe húzza, hogy az illető meg ne lássa, majd lassú, de határozott lépésekkel, s lehajtott fejjel odasétál a helyszínre.

Stabilan ál a két lábán, laza terpeszben, két keze a teste mellett ökölben. A három nagydarab izompacsirta mosolyogva rá emeli a tekintetét.

- Mizujs cica? – kérdi az egyik hátranyalva a haját.

- Ne nevezz cicának behemót állat. – haláli nyugalommal áll tovább.

A férfi erre elindul felé, a szemében az erőszak tüzével, a másik kettő meg csak tartja a titokzatos férfit, akinek kiment az összes erő a lábából, s csak lóg a két gaztevő karjai közt.

Lizbeth nem látja az illetőt, csak hallja, ahogy erős lépteivel közelít felé. Nagy lába dobogását nem nehéz hallani, csak úgy zeng a beton alatta.

Erre Lizbeth kiroppantja a nyakát, majd két karját előre tartja ökölben, majd határozott mozdulattal kitárja az ujjait, s tenyerét a férfire fordítja. A mozdulatokkal a férfi hirtelen a falnak csapódik, a fal bereped, s az izompacsirta a földre csúszik ájultan. A lány csak elégedetten mosolyog a kapucnija alatt. A másik két férfi a földre dobja a lilára vert férfit, majd a lány felé indulnak, szörnyű, szikrázó dühvel a szemükben.

- Nem jártok jól srácok… - áll még mindig úgy ahogy a pasit a falnak küldte.

- Azt majd meglátjuk cicamica. – mondják egyszerre perverz vigyorral az arcukon.

Ahogy közelítenek a lány felé, az széttárja a két kezét, s a két férfi a sikátor két falának csapódik, s ahogy az elődjük, ők is ájultan hullanak a földre. Ahogy felnéznek mindhárman, Lizbeth, hogy soha többé ne kerüljenek a szeme elé, jobban megvillogtatja az erejét, egy egyszerű, ám félelmetes kis boszitrükkel. A teste elemelkedik a földtől, majd lila fényben kezd áradni a teste. A lány elengedve magát, a feje lecsuklik, a két karja csak lóg a teste mellett, s elkezd ide-oda mozogni a levegőben, mintha megszállta volna valami. A három férfi tele zúzódásokkal, s pár törött csonttal ám, de sikítva akár egy kislány elrohannak a helyszínről.

Lizbeth kuncogva ereszkedik le, s a ragyogás is elhalványodik, majd eltűnik a teste körül. Nem néz a férfira aki lassan-lassan magához tér. Lizbeth felé fordul, ám tekintetét nem emeli fel rá.

- Nem kell megköszönnöd. Csak erre jártam… És kérlek erről senkinek ne beszélj…  - azzal elindul ki a sikátorból szép lassú léptekkel.

- De ki vagy te? És.. miiért? Vagy egyáltalán hogyan? – kérdi zavartan a férfi.

Lizbeth megáll, de nem fordul vissza.

- Lehet, hogy csak jól beverted a fejed, s én csak egy látomás vagyok, vagy egy szellem… kitudja… - majd megy tovább.

Álmosan, kimerülten elindul a munkahelyére korgó gyomorral, az izgalomtól a gyomra ököl nagyságúra zsugorodott. S közben azon gondolkodik, vajon felismeri-e a férfi. Bár nem néz ki a sapkája mögül, most meg ő a kapucnija mögül. Megint nem tudta felismerni, az illetőt, mert akkor ő is rájött volna a titkára és talán megijedne többet. Lizbeth nagyon elveszett lenne, ha többé nem láthatná az illetőt, hiszen megváltoztatta az életét, talán Lizbeth lassan a régi önmaga lehetne.

Ahogy az étterem felé halad, mosolyra görbül a szája, a kapucniját lehajtja, s élvezi a napot és várja már, hogy újra lássa, a kis védencét. Ebben a pillanatban megfogadta, hogy vigyázni fog rá, az élete árán is, és kideríti ki lehet ez a férfi. Talán az Istenek ott fent rá bízták, hogy védje. De lehet, hogy más az oka amiért így érez mikor a közelében van. Idővel mindenre fény derül.