3. fejezet

Reggel csak úgy kipattan az ágyból, főzi gyorsan a kávét, amíg az készül , letusol.  Törülközőben kimegy inni a kávét, de csak gyorsan! Izgatott, mert ma végre kideríti ki az a rejtélyes férfi. Rettentő izgatott, kapkodja magára a ruháit és már a vonaton is ül, megint csak egyedül, zenével a fülében. De most nem a bús komor zenét hallgatja, amit eddig, hanem Pörgősebb, izgalmasabb zenére vált.

Sokkal korában ért be a munkahelyére, de nem zavarja. Még nem is ebédelt. Átöltözik, majd nyomban a placcra lép. Várja, hogy mikor lép be a férfi, állandóan az ajtón van a szeme.

Telik az idő, jönnek és mennek a vendégek, sehol a férfi. Amint megszólal az ajtó feletti kis csengő, mikor az kinyílik, szinte mindent eldobva odatekint. Hiába várja, mint a megváltót, csak nem jön a férfi.

Már záráshoz közeleg az idő, mikor ismételten megszólal a kis csengő. Lizbeth odapillant, de ez sem ő. Sóhajt egyet talán kicsit szomorkásan, odamegy, hogy felvegye a reméli utolsó vendég rendelését.

- Mit hozhatok kedves uram? – kérdi halvány erőltetett mosollyal.

- Első sorban a telefonszámod kedvesem, majd egy hosszú feketét két cukorral. – Válaszol a kb. 30 körüli eléggé borostás férfi.

- Azonnal hozom… - válaszolt unottan Lizbeth.

A pult mögé megy, majd elkészíti a kávét, és kiviszi az úrnak, akin eléggé elhasználódott ruha van.

- Egészségre. – majd leteszi elé a kávét.

- Köszönöm kedves, de a telefonszámát nem látom.

- Nem is fogja uram, csak a közeli hozzátartozóim tudják, senki más.

- Elég közel lehetek magácskához, ha úgy gondolja – majd megsimítja Lizbeth fenekét.

Erre reagálva nem fizikai erejét használja fel, hanem az eszmeit. A férfi forró kávéja a semmi hatására kiborul, a nadrágjára, majd Lizbeth komótosan elsétál.

Bunkó fráter, hogy képzeli mindezt? – gondolja, s a méregtől szinte eltorzul az arca.

A férfi idegesen feláll, majd elhagyja a kávézót, becsapva maga után az ajtót. Itt a zárás ideje, Lizbeth és a munkatársa, elpakol majd bezárnak. Sötét az utca, csak a lámpák világítják meg. Lizbeth kapkodva a lábait, a vonatra siet, minél előbb otthon akar lenni, hisz alig evett valamit, a hasa hangosan korogva jelzi, hogy üres, s meg kéne tölteni.

Egy sikátor mellett elhaladva fura érzés lepi el a testét. De mit sem törődve vele, tovább halad, érzi, hogy valaki figyeli, vagy követi, így gyorsan szedi a lábait az állomásra. Azonban valaki megfogja a vállát, elég erősen markolja meg. Lizbeth hátra fordul, de sajnos semmit sem lát. Az illető egyből leüti. A testét elhagyja az erő és összecsuklik, a földre zuhan.

A férfi elvonszolja egy kocsihoz, majd a csomagtartóba helyezi és elviszi egy eldugott, a várostól távoli helyre.

Egy kis farmra viszi, mindentől távol, még áram sincs. Egy pajtába vonszolja a lány testét, s az egyik sarokba dobja. Lizbeth csak ekkor tér magához, a kezei hátra kötve a lábai pedig össze. Próbál szabadulni, de mit sem ér, szoros nagyon a kötél. Ekkor odalép a férfi, s Lizbeth állánál fogva felemeli a fejét.

- Látod-látod? Nem kell a telefonszám, de most közelebb leszek hozzád, mint akár ki a telefonodban! – mondja a férfi széles vigyorral az arcán – Ó! Még be sem mutatkoztam! Milyen faragatlan vagyok! – kuncog – A nevem Leó, Leó Scmidt. Tényleg kedves, neked mi a vezeték neved?

- Dögölj meg! – válaszol Lizbeth undorral az arcán.

- Hát ez elég furcsa családnév! – vigyorog továbbra is Leó.  A párbeszéd közben Lizbeth szép lassan az erejét felhasználva kiszabadítja a kezeit. Leó egyre közelebb lép hozzá, s már tapogatni kezdené, mikor Lizbeth lábán is kioldódik a kötél, s felpattan, majd ellöki magától a férfit. De úgy, hogy Leó a pajta másik oldalán lévő falhoz csapódik. A lány teste körbe fénylik, lilás színben pompázik. Az félelem és a méreg felgyülemlett a lány testében, s ez óriási erőt fejt ki benne.

Leó csak megdöbbenten ül a fal mellett, óriásira tágult szemekkel, s remeg.

- Rossz lánnyal kezdtél ki Leó… nagyon rosszal. – csóválja a fejét Lizbeth, s a férfi felé lépked.

Leó egyre jobban odaszorítja magát a falhoz, majd mikor Lizbeth elég közel ér hozzá elrohan, s az autójába ülve elhajt. Ekkor a lány a földre roskad, s sírni kezd, majd az orra vére is elered.

- Hogy jutok haza? – mondja halkan pityeregve.

Felkel, majd zsebkendő után kutat, s az orrához fogja. Elindul ki, majd körbe néz, s elindul az egyik irányba. Kiér a főútra, s halad, lassú léptekkel, kimerült a Leóval való harcban. Rogynak össze a lábai, alig tud menni, majd egy autós jár arra. Lizbeth leállítja, majd az ablakhoz hajol.

- Kérem segítsen. Elraboltak… A férfi elmenekült, nem tudom, hogy hol vagyok, mert valószínűleg a csomagtartójába rakott.

Az autós, egyből a kocsiba invitálja.

- Merre lakik hölgyem? – kérdezte kedvesen, nyugtató hangon a fiatal férfi.

- Callingtonban…

- Ó! Hát az innen nincs messze. – mondja mosolyogva a férfi.

- Hála az égnek… - könnyebbül meg Lizbeth.

- Elviszem oda.

Az úton csend volt, Lizbeth már majdnem elaludt a kocsiba, mikor Lizbeth házához értek.

- Már itt is vagyunk.

- Köszönöm szépen! Hogy hálálhatom meg?

- Hagyja csak kedves, természetes, hogy segítettem. – mosolyog rá a férfi.

- Még egyszer köszönöm uram. – mosolyog vissza rá Lizbeth.

A férfi elhajt, s Lizbeth felmegy a lakásba, s átöltözik a hálóingjébe, rögtön az ágyba bújik. Gondolkozik, hogy vajon Leó visszamerészkedik-e a kávézóba, vagy sem. Meg, hogy mit is akart tenni vele. No és a fura ismeretlennel mi a helyzet? Vajon miért nem ment be aznap? Lizbeth elképzelte, hogy milyen jó is lett volna ha ő mentette volna meg. Az ő hőse…