4. fejezet

Reggel, mikor felébredt, úgy érezte nem képes bemenni a kávézóba. Feküdt az ágyban, a plafont bámulva. Tekintete üres volt. így feküdt közel fél órát. Alig-alig pislogott párat. Szeme kiszáradt, s a könnye frissítette fel, ami az arcán végig gördülve, a párnán szívódott fel. Lassan felült a kezére támaszkodva, s a párnára tekintett, melyen kisebb vértócsa volt száradva, a tegnapi esemény emléke.

Nagy nehezen, szinte vonszolva magát, a szennyesbe hajította a kispárnát. Beállt a zuhany alá, hátraszegve a fejét, csak áll a zuhany alatt. Úgy gondolta ez majd lemossa róla a tegnapi történteket.

Egyenesbe hajtotta a fejét, s bámult a falra.

Ez nem lesz elég ahhoz, hogy eltűnjön a mocska… – gondolta magában.

Meztelenül, ahogy volt kiment a fürdőből, a víz még folyt. Egyenesen a szobába vette az irányt, határozott lépésekkel, mely a vizes lábnyomokon is látszott, amit maga után hagyott.

A szobájába egy öreg szekrényt nyitott ki, ami kulcsra is volt zárva. Nem véletlenül, hisz abba voltak minden banya dolgai. Három fehér gyertyát vett ki. Visszament a fürdőbe, s a zuhany köré rakta őket, majd visszasietett a szekrényhez.  Egy kis edény, egy őrlő, akadt a kezébe, majd az ablakhoz ment, ahol kis cserepekben gyógy- és fűszernövényeket termesztett. Szedett egy párat belőlük, majd összetörte őket az edénykében. Irány a fürdő, már majdnem kész a tisztítás.

A gyertyák viaszából is öntött a kis edénybe, majd egy kevés vizet adott hozzá. Kevergette még egy darabig, majd kivett egy keveset a tenyerébe, s visszaemlékezett, hogy hol ért hozzá a férfi, s azokat a helyeket bekente a sűrűre sikeredett masszával. Jó vastagon kente magát, hogy biztos eltűnjön az illető tapintása a finom bőréről. Ezután mormolt valami halkan magában, s lemosta a masszát a bőréről.

Állt még egy keveset a zuhany alatt, majd kilépett, megtörölte magát, s köpenybe bújt. Haját egy kisebb törülközőbe csavarta. Kiment a konyhába, s a kávéját főzte. Míg az készült, csak bámult a semmibe, s azon gondolkozott, hogy mit is mondjon a főnökének, miért nem ment be.

A kávé elkészült, s ismét az ablakban állva fogyasztotta el. A gyerekcsoport ismét kint játszik.

Lizbeth mint a jég, dermedten mered rájuk. Kék szeme világosabb a napfényben, csak a körülötte lévő kis gyűrű sötétlik benne, ettől még hidegebb a tekintete. Bőre fagyosan fehér, s látszata ezáltal mint egy szellemé. A gyermekek megfagynak szinte a látványától, s hamar el is vonulnak látványosan megborzongva.

De Lizbeth nem mozdul a helyéről, csak issza a kávéját, s gondolkodik a kifogáson. De ekkor felötlik benne a kíváncsiság, vajon az ismeretlen bemegy-e ma. Látni akarja mindenképp. Mikor eszébe jutott a férfi alakja, a szeme élettel kezd megtelni, s a bőre sem olyan fagyos már.

A kávésbögrét a mosogatóba teszi, s a gardróbhoz megy. Ruhát keresgél, majd felöltözik.

Ebédre rántottát csinál, hamar legyen kész, mert nem éri el a vonatot, amivel odaérne a munkahelyére. Gyorsan bekapja a falatokat, s vonatra ül. Izgatottan várja mikor ér már oda a városba. Még zenét sem hallgat a vonaton, jár a lába, nem tudja lehiggasztani. Majd mikor beér a vonat, szinte még meg sem állt, Lizbeth már leugrik, s siet a kávézóba.

Talán kicsit mosolyogva öltözik át, köti fel a még nedves haját, profi copfa, s szép masnira köti a köténykéjét is. Kimegy a placcra, s elkezdi előkészíteni a kávéfőzőt, csészéket, s szalvétákat.

Eközben néha fel-fel pillant az ajtóra, s minden csengőszóra felkapja a fejét. De akit vár csak nem jön.

Kezd kissé elkeseredni, szolgálja fel sorban a rendeléseket, kávék, ásványvizek, teák. Igen sűrű a napjuk, hiszen hét ágra süt a nap, s a terasz is működik. Néha az ajtó üvegén is kiles, nincs-e ott a rejtélyes alak, kit annyira vár.

Mikor kicsit megcsappantak a vendégek, véget ért az ebédidő, Lizbeth az ablakon leskelődik a függöny mögül. Egyszer csak egy kéz kerül a vállára, Lizbeth nagy szívdobbanással fordul hátra, de ez csak a munkatársa Sophie.

- Kit vársz ennyire? Csak nem a pufi kabátos, sapis csávót?

- É…én? Én senkit, főleg nem őt. – pirult el talán egy kicsit.

- Ó… akkor jó. Szerintem igazán cuki, és titokzatos. – mosolyog kacéran Sophie.

Ha hozzá érsz vagy szólsz, nem éled túl, te kis mocskos liba! – fortyogott magában Lizbeth, bár maga sem tudja miért.

Az arca is elváltozott kissé a dühtől, s pár pohár csak úgy lehuppant a földre nagy ricsajjal, s ripityára törtek.

- Söpörd fel, enyém a terasz… - mondta közömbösen Lizbeth.

- No de Lizi! Én vittem eddig is… - vágott vissza Sophie.

- Csönd és csináld! – fakadt ki Lizbeth, s mélyen Sophie szemébe nézett.

Ekkor Sophie tekintete elüresedett, s szótlanul elment a dolgára. Lizbeth, meg folytatta a kémlelést.

Teltek a percek, s lassan egy óra is eltelt mikor meglátta Őt. Azon nyomban kirohant, s az ajtóban megtorpant.  Megigazította magát, s kecses lépésekkel a férfi felé indult, aki háttal ült.

Ahogy azonban közelített felé, mintha valami erő nyomná vissza. De Lizbeth csak erőlködött, s közelebb sietett a férfihoz, akinek megint csak eltakarta az arcát a sapkája.

- Jó napot! Mit hozhatok? – lépett végre oda hozzá Lizbeth.

- Csak a szokásosat. – kapta rá a választ.

- Azonnal hozom. – mosolyodott el Lizbeth, s úgy tűnik a mosolya igazi volt, s élettel teli.

Vissza siet a pulthoz, ahol Sophie már elrendezte a poharakat, s továbbra is üres tekintettel takarít. Elkészíti a kávét, s indul vissza a férfihoz, ismét a különleges erővel küszködve.

- Egészségére! – teszi le a kávét.

- Köszönöm… - válaszol a férfi egy napilapot bújva.

Mikor Lizbeth végre megszólítaná, a hangja egyszerűen megtűnt létezni, s fura fojtó érzés fogta el. Berohan az üzletbe, át a placcon a mosdóba. Figyelmét elvéve Sophie ismét magához tér, mit sem tudva a történtekről.

Lizbeth liheg bent egy mosdókagylóra támaszkodva. Amint távolodott a férfitól, úgy szűntek meg a tünetei. Lehajtott fejjel köszörüli a torkát, s köhög párat. A hangja is vissza tért, de értetlenül bámul maga elé, nem érti a történteket.

Mikor rendbe szedte magát, kiment a teraszra, de ismét csak a pénzt találta ott. A férfi sehol.

Búsan vitte be a pénzt, s tette zsebre a busás borravalót. A zárásig már nem sokan jöttek, s Lizbeth tekintete ismét elhűlni látszik. Lassan végzi a dolgát, unottan, s közben a semmibe bámul. De az agya éberen zakatol: 

Ki ez? S miért vagyok én ilyen tőle? – ezek a kérdések merülnek fel benne egyfolytában.

Itt a zárás ideje is végre, s az eső is elered. Visszaöltözik, ma a kabátját sem vitte magával, hisz meleg volt. Tehát, egy szál ujjatlanban, s farmerban ázik az állomás felé haladva. Léptei nem sietősek, hisz Sophie ügyes takarítgatásának hála nem sok dolga volt zárás előtt.

Mikor az állomásra ér, még várnia is kell a beszállásra. Megint egyedül ül, s zenét hallgat. Halkan énekli is a dal szomorú szövegét. Az ablaknak dönti a fejét. A sminkje végigfolyt az arcán, s az állán állt meg. Hosszúnak érzi az utat, de mikor végre véget ér, lassan elindul az otthona felé, itt is szakad az eső, s már bőrig ázott.

Benyit a lakás ajtaján, s a fürdő felé haladva a ruhái vezetik utána az utat. Egy kád forró vízbe ül, hogy felmelegedjen. Csukott szemmel áztatja magát. Amíg a víz ki nem hűlt teljesen ki sem szállt belőle.

Magára öltve a köpenyét, a hálóba megy, s kis hálóingjét felhúzva, már az ágyba is huppan, s elalszik.