1. fejezet

Az a nap már korántsem úgy kezdődött, mint a többi. Lizbeth még az ébresztő óra előtt felkelt, felült az ágyban majd ritka rossz érzés fogta el a mellkasában. Odakapott, már rég nem érzet ilyesmit, mivel nem történt vele mostanában semmi. Tudta, hogy valami történni fog. Ismét kávé főtt, s zuhany hang. Megint a konyhaablakban állt, s itta a kávéját.

Lent gyerekek játszottak, nyár volt, iskola szünet. Boldogan labdáztak lent, önfeledt mosollyal az arcukon. Lizbeth a falnak dőlt, s nézte őket, még csak el sem mosolyodott, pedig kisgyermekek nevetgéltek, ki ne mosolyodna el? Hát ő, kinek nincsenek érzelmei.

Mikor a gyerekek észrevették, hogy figyelik őket, megálltak, a mosoly lefagyott az arcukról, szinte elszürkültek, ahogy Lizbethre néztek. megrázták a fejüket, majd folytatták a játékot.

Lizbeth sóhajtott egyet, majd felöltözött, mirelit kaját csinált ebédre, majd indult a munkába.

Felszállt a vonatra, bedugta a fülhallgatóját, s zenét hallgatott, a fejét az üvegnek támasztva nézett ki az ablakon. Halkan dúdolta és énekelte magában a dalokat amiket hallgatott.

Megérkezett a városkába, leszállt, majd a munkahelyére gyalogolt.

Mikor odaért, kihúzta a fülest, majd átöltözött, de az öltözőben ismét elkapta a rossz érzés, csak kétszer annyira. Csóválta a fejét, kezdett megijedni.  Mély lélegzetet vett, összefogta a haját, irány a placc. Elkésett, a másik lány Leila vitte az az asztalát. már ahogy a pulthoz ért a kezébe nyomott egy tálcát, rajta egy kávéval.

- Kettes asztal Lizi. – mondta kedvesen a munkatársa. – Jó dolgod van, megint egy helyes srác.

Erre Lizbeth kissé elpirult, majd huncut féle mosoly ült az arcára.

Kezdődhet a játék. -  gondolta magában.

Kihúzta magát, kiindult a kerthelységbe, mivel jó idő volt, a vendégek a napon sütkéreztek a friss levegőn. De mikor kiért, s tekintetét a kettes asztalra emelte, megszédült, a tálca majdnem lebillent a kezéről, a fejéhez kapott. holt sápadt lett hirtelen, ismét elkapta a rossz érzés, majd a fejéről a mellkasára helyezte a kezét. Többen megbámulták, néhányan kissé aggodalmasan.

A férfi csak a telefonját nyomkodta, háttal ült a történteknek.

Lassan összeszedte magát, s a férfira tekintett, ki mit sem látott az egészből.

Mély levegő, nincs baj, biztos csak téves riasztás. – remegett a kezében a tálca.

Lassan elindult a férfi felé. Aki még mindig csak a telefonját bújta.

Nagyot sóhajtott halkan Lizbeth, felvette gondolatban az álarcot, széles vigyort öltött az arcára, s végre a hangját is hallani ma.

- A kávéja kedves uram. – tette le a férfi elé.

- Köszönöm… - válaszolta unalmasan a még mindig a telefonját bújó férfi.

A hang már ismerős volt Lizbethnek, de az arcát nem látta, egy fehér színű sapka mögé bújt a férfi arca. A keze ismét remegni kezdett, majd inkább gyorsan visszasietett a kávézóba. S a tálcát szinte úgy dobta le, majd a mosdóba rohant.

Mi van velem? Megint miért érzek ilyesmit?? Mi történhetne velem, nyugodt az életem!

Mosta közben az arcát sebesen. A sminkje elfolyt, az állánál is fekete volt a szemceruza miatt.

Felnézett a tükörbe, majd lemosta a sminkje maradékát. Előkapta a kis neszeszert, majd újrahúzta a vonalakat a szeme körül. Mély levegőt vett, a remegés is szűni látszott. Visszament ki a kerthelységbe, s süttette az arcát a napon. Próbált lenyugodni, ekkor a rejtélyes férfi emelte a kezét, hogy fizetne.

Lizbeth sietett, vitte a számlát, majd a férfi elé helyezte, s mondta az összeget. Az alak, csak szótlanul fizetett, borravalót is hagyott, melyet Lizbeth sűrűen megköszönt. Köszönés nélkül távozott az úriember. Lizbeth utána nézett, s lepakolt az asztalról.

Furcsa ez az ember, de olyan ismerős valahonnan.

Még játszadozott egy párat a férfiakkal, nem csak szórakozás volt, szép borravalót hozott neki, a kis játék.

Este nyolckor zárás, kifújja magát, felrakja a székeket, leláncolja, s lelakatolja őket, majd az ott hagyott férfiak telefon számát, lazán a kukába hajítja. Leilával ketten zárnak, Lizbeth, most különösen szótlan volt, de az az arcán nem üresség, hanem erős gondolkodás látszik.

- Na mi van? Ennyire megfogott az egyik? – böki vállba Leila.

- Mi? – eszmél fel. – Ja nem… csak ismerős volt valaki.

- Lizikém! – tette Lizbeth vállára a kezét. – Sokan járnak vissza ide, ha másért nem akkor tuti miattad, te szívtipró!

- Nem.. őt itt még nem láttam, elég szép borravalót hagyott az asztalon.

Bezárták az ajtót, s mindketten hazaindultak. Lizbeth megint csak kifelé bámult a vonaton zenét hallgatva. Mivel nyár volt, lassan sötétedett, a naplemente világította meg Lizbeth arcát, szemei megint csak különösen ragyogtak, a férfiakat ez a tekintet bolondítja meg. Főleg ha mosolyog, ilyenkor inkább kívánatos lenne, ahogy csak bambul maga elé, fürkészi a tájat.

Mindig egyedül utazik, a kocsiban, az utasok megszokták, hogy nem valami jó útitárs. Sokan mintha félnének is tőle. Az úton mintha kikapcsolna az agya, bámul kifele, artikulálatlanul énekli halkan a dalszövegeket, amik eléggé elvont, depressziósak.

Hazaérve, szinte úgy zuhant be az ágyba, de nem tudott aludni a történtek miatt, csak bámulta a plafont üres tekintettel. Járt az agya, nem tudta mire vélni a furcsa megérzéseket. Hiszen, senki nem él a közelében akivel eddig valami formában kapcsolatba lépett volna vele akár mikor is.

Elfáradt a nagy gondolkodásban, majd szép lassan álomba merült.

Furcsa álmai voltak, a múltjával kapcsolatban. Az egyik volt barátja járt álmában nála.

Felriadt, s zihálva ült fel az ágyban. Nem bírta idegekkel az ilyesmit, tehát felkelt, s a hűtőből egy bontott üveg fehér bort vett ki. szerette az édes italokat, s töltött magának belőle.

Szépen elkortyolgatta a pohárral, elhessegette a rémálmokat. Elálmosodott a bortól, majd visszafeküdt. Szép lassan ismét sikerült elaludnia, s a rémálom nem tért vissza. Nyugodtan aludta át az éjszakát.