4. fejezet

Reggel, mikor felébredt, úgy érezte nem képes bemenni a kávézóba. Feküdt az ágyban, a plafont bámulva. Tekintete üres volt. így feküdt közel fél órát. Alig-alig pislogott párat. Szeme kiszáradt, s a könnye frissítette fel, ami az arcán végig gördülve, a párnán szívódott fel. Lassan felült a kezére támaszkodva, s a párnára tekintett, melyen kisebb vértócsa volt száradva, a tegnapi esemény emléke.

Nagy nehezen, szinte vonszolva magát, a szennyesbe hajította a kispárnát. Beállt a zuhany alá, hátraszegve a fejét, csak áll a zuhany alatt. Úgy gondolta ez majd lemossa róla a tegnapi történteket.

Egyenesbe hajtotta a fejét, s bámult a falra.

Ez nem lesz elég ahhoz, hogy eltűnjön a mocska… – gondolta magában.

Meztelenül, ahogy volt kiment a fürdőből, a víz még folyt. Egyenesen a szobába vette az irányt, határozott lépésekkel, mely a vizes lábnyomokon is látszott, amit maga után hagyott.

A szobájába egy öreg szekrényt nyitott ki, ami kulcsra is volt zárva. Nem véletlenül, hisz abba voltak minden banya dolgai. Három fehér gyertyát vett ki. Visszament a fürdőbe, s a zuhany köré rakta őket, majd visszasietett a szekrényhez.  Egy kis edény, egy őrlő, akadt a kezébe, majd az ablakhoz ment, ahol kis cserepekben gyógy- és fűszernövényeket termesztett. Szedett egy párat belőlük, majd összetörte őket az edénykében. Irány a fürdő, már majdnem kész a tisztítás.

A gyertyák viaszából is öntött a kis edénybe, majd egy kevés vizet adott hozzá. Kevergette még egy darabig, majd kivett egy keveset a tenyerébe, s visszaemlékezett, hogy hol ért hozzá a férfi, s azokat a helyeket bekente a sűrűre sikeredett masszával. Jó vastagon kente magát, hogy biztos eltűnjön az illető tapintása a finom bőréről. Ezután mormolt valami halkan magában, s lemosta a masszát a bőréről.

Állt még egy keveset a zuhany alatt, majd kilépett, megtörölte magát, s köpenybe bújt. Haját egy kisebb törülközőbe csavarta. Kiment a konyhába, s a kávéját főzte. Míg az készült, csak bámult a semmibe, s azon gondolkozott, hogy mit is mondjon a főnökének, miért nem ment be.

A kávé elkészült, s ismét az ablakban állva fogyasztotta el. A gyerekcsoport ismét kint játszik.

Lizbeth mint a jég, dermedten mered rájuk. Kék szeme világosabb a napfényben, csak a körülötte lévő kis gyűrű sötétlik benne, ettől még hidegebb a tekintete. Bőre fagyosan fehér, s látszata ezáltal mint egy szellemé. A gyermekek megfagynak szinte a látványától, s hamar el is vonulnak látványosan megborzongva.

De Lizbeth nem mozdul a helyéről, csak issza a kávéját, s gondolkodik a kifogáson. De ekkor felötlik benne a kíváncsiság, vajon az ismeretlen bemegy-e ma. Látni akarja mindenképp. Mikor eszébe jutott a férfi alakja, a szeme élettel kezd megtelni, s a bőre sem olyan fagyos már.

A kávésbögrét a mosogatóba teszi, s a gardróbhoz megy. Ruhát keresgél, majd felöltözik.

Ebédre rántottát csinál, hamar legyen kész, mert nem éri el a vonatot, amivel odaérne a munkahelyére. Gyorsan bekapja a falatokat, s vonatra ül. Izgatottan várja mikor ér már oda a városba. Még zenét sem hallgat a vonaton, jár a lába, nem tudja lehiggasztani. Majd mikor beér a vonat, szinte még meg sem állt, Lizbeth már leugrik, s siet a kávézóba.

Talán kicsit mosolyogva öltözik át, köti fel a még nedves haját, profi copfa, s szép masnira köti a köténykéjét is. Kimegy a placcra, s elkezdi előkészíteni a kávéfőzőt, csészéket, s szalvétákat.

Eközben néha fel-fel pillant az ajtóra, s minden csengőszóra felkapja a fejét. De akit vár csak nem jön.

Kezd kissé elkeseredni, szolgálja fel sorban a rendeléseket, kávék, ásványvizek, teák. Igen sűrű a napjuk, hiszen hét ágra süt a nap, s a terasz is működik. Néha az ajtó üvegén is kiles, nincs-e ott a rejtélyes alak, kit annyira vár.

Mikor kicsit megcsappantak a vendégek, véget ért az ebédidő, Lizbeth az ablakon leskelődik a függöny mögül. Egyszer csak egy kéz kerül a vállára, Lizbeth nagy szívdobbanással fordul hátra, de ez csak a munkatársa Sophie.

- Kit vársz ennyire? Csak nem a pufi kabátos, sapis csávót?

- É…én? Én senkit, főleg nem őt. – pirult el talán egy kicsit.

- Ó… akkor jó. Szerintem igazán cuki, és titokzatos. – mosolyog kacéran Sophie.

Ha hozzá érsz vagy szólsz, nem éled túl, te kis mocskos liba! – fortyogott magában Lizbeth, bár maga sem tudja miért.

Az arca is elváltozott kissé a dühtől, s pár pohár csak úgy lehuppant a földre nagy ricsajjal, s ripityára törtek.

- Söpörd fel, enyém a terasz… - mondta közömbösen Lizbeth.

- No de Lizi! Én vittem eddig is… - vágott vissza Sophie.

- Csönd és csináld! – fakadt ki Lizbeth, s mélyen Sophie szemébe nézett.

Ekkor Sophie tekintete elüresedett, s szótlanul elment a dolgára. Lizbeth, meg folytatta a kémlelést.

Teltek a percek, s lassan egy óra is eltelt mikor meglátta Őt. Azon nyomban kirohant, s az ajtóban megtorpant.  Megigazította magát, s kecses lépésekkel a férfi felé indult, aki háttal ült.

Ahogy azonban közelített felé, mintha valami erő nyomná vissza. De Lizbeth csak erőlködött, s közelebb sietett a férfihoz, akinek megint csak eltakarta az arcát a sapkája.

- Jó napot! Mit hozhatok? – lépett végre oda hozzá Lizbeth.

- Csak a szokásosat. – kapta rá a választ.

- Azonnal hozom. – mosolyodott el Lizbeth, s úgy tűnik a mosolya igazi volt, s élettel teli.

Vissza siet a pulthoz, ahol Sophie már elrendezte a poharakat, s továbbra is üres tekintettel takarít. Elkészíti a kávét, s indul vissza a férfihoz, ismét a különleges erővel küszködve.

- Egészségére! – teszi le a kávét.

- Köszönöm… - válaszol a férfi egy napilapot bújva.

Mikor Lizbeth végre megszólítaná, a hangja egyszerűen megtűnt létezni, s fura fojtó érzés fogta el. Berohan az üzletbe, át a placcon a mosdóba. Figyelmét elvéve Sophie ismét magához tér, mit sem tudva a történtekről.

Lizbeth liheg bent egy mosdókagylóra támaszkodva. Amint távolodott a férfitól, úgy szűntek meg a tünetei. Lehajtott fejjel köszörüli a torkát, s köhög párat. A hangja is vissza tért, de értetlenül bámul maga elé, nem érti a történteket.

Mikor rendbe szedte magát, kiment a teraszra, de ismét csak a pénzt találta ott. A férfi sehol.

Búsan vitte be a pénzt, s tette zsebre a busás borravalót. A zárásig már nem sokan jöttek, s Lizbeth tekintete ismét elhűlni látszik. Lassan végzi a dolgát, unottan, s közben a semmibe bámul. De az agya éberen zakatol: 

Ki ez? S miért vagyok én ilyen tőle? – ezek a kérdések merülnek fel benne egyfolytában.

Itt a zárás ideje is végre, s az eső is elered. Visszaöltözik, ma a kabátját sem vitte magával, hisz meleg volt. Tehát, egy szál ujjatlanban, s farmerban ázik az állomás felé haladva. Léptei nem sietősek, hisz Sophie ügyes takarítgatásának hála nem sok dolga volt zárás előtt.

Mikor az állomásra ér, még várnia is kell a beszállásra. Megint egyedül ül, s zenét hallgat. Halkan énekli is a dal szomorú szövegét. Az ablaknak dönti a fejét. A sminkje végigfolyt az arcán, s az állán állt meg. Hosszúnak érzi az utat, de mikor végre véget ér, lassan elindul az otthona felé, itt is szakad az eső, s már bőrig ázott.

Benyit a lakás ajtaján, s a fürdő felé haladva a ruhái vezetik utána az utat. Egy kád forró vízbe ül, hogy felmelegedjen. Csukott szemmel áztatja magát. Amíg a víz ki nem hűlt teljesen ki sem szállt belőle.

Magára öltve a köpenyét, a hálóba megy, s kis hálóingjét felhúzva, már az ágyba is huppan, s elalszik.

3. fejezet

Reggel csak úgy kipattan az ágyból, főzi gyorsan a kávét, amíg az készül , letusol.  Törülközőben kimegy inni a kávét, de csak gyorsan! Izgatott, mert ma végre kideríti ki az a rejtélyes férfi. Rettentő izgatott, kapkodja magára a ruháit és már a vonaton is ül, megint csak egyedül, zenével a fülében. De most nem a bús komor zenét hallgatja, amit eddig, hanem Pörgősebb, izgalmasabb zenére vált.

Sokkal korában ért be a munkahelyére, de nem zavarja. Még nem is ebédelt. Átöltözik, majd nyomban a placcra lép. Várja, hogy mikor lép be a férfi, állandóan az ajtón van a szeme.

Telik az idő, jönnek és mennek a vendégek, sehol a férfi. Amint megszólal az ajtó feletti kis csengő, mikor az kinyílik, szinte mindent eldobva odatekint. Hiába várja, mint a megváltót, csak nem jön a férfi.

Már záráshoz közeleg az idő, mikor ismételten megszólal a kis csengő. Lizbeth odapillant, de ez sem ő. Sóhajt egyet talán kicsit szomorkásan, odamegy, hogy felvegye a reméli utolsó vendég rendelését.

- Mit hozhatok kedves uram? – kérdi halvány erőltetett mosollyal.

- Első sorban a telefonszámod kedvesem, majd egy hosszú feketét két cukorral. – Válaszol a kb. 30 körüli eléggé borostás férfi.

- Azonnal hozom… - válaszolt unottan Lizbeth.

A pult mögé megy, majd elkészíti a kávét, és kiviszi az úrnak, akin eléggé elhasználódott ruha van.

- Egészségre. – majd leteszi elé a kávét.

- Köszönöm kedves, de a telefonszámát nem látom.

- Nem is fogja uram, csak a közeli hozzátartozóim tudják, senki más.

- Elég közel lehetek magácskához, ha úgy gondolja – majd megsimítja Lizbeth fenekét.

Erre reagálva nem fizikai erejét használja fel, hanem az eszmeit. A férfi forró kávéja a semmi hatására kiborul, a nadrágjára, majd Lizbeth komótosan elsétál.

Bunkó fráter, hogy képzeli mindezt? – gondolja, s a méregtől szinte eltorzul az arca.

A férfi idegesen feláll, majd elhagyja a kávézót, becsapva maga után az ajtót. Itt a zárás ideje, Lizbeth és a munkatársa, elpakol majd bezárnak. Sötét az utca, csak a lámpák világítják meg. Lizbeth kapkodva a lábait, a vonatra siet, minél előbb otthon akar lenni, hisz alig evett valamit, a hasa hangosan korogva jelzi, hogy üres, s meg kéne tölteni.

Egy sikátor mellett elhaladva fura érzés lepi el a testét. De mit sem törődve vele, tovább halad, érzi, hogy valaki figyeli, vagy követi, így gyorsan szedi a lábait az állomásra. Azonban valaki megfogja a vállát, elég erősen markolja meg. Lizbeth hátra fordul, de sajnos semmit sem lát. Az illető egyből leüti. A testét elhagyja az erő és összecsuklik, a földre zuhan.

A férfi elvonszolja egy kocsihoz, majd a csomagtartóba helyezi és elviszi egy eldugott, a várostól távoli helyre.

Egy kis farmra viszi, mindentől távol, még áram sincs. Egy pajtába vonszolja a lány testét, s az egyik sarokba dobja. Lizbeth csak ekkor tér magához, a kezei hátra kötve a lábai pedig össze. Próbál szabadulni, de mit sem ér, szoros nagyon a kötél. Ekkor odalép a férfi, s Lizbeth állánál fogva felemeli a fejét.

- Látod-látod? Nem kell a telefonszám, de most közelebb leszek hozzád, mint akár ki a telefonodban! – mondja a férfi széles vigyorral az arcán – Ó! Még be sem mutatkoztam! Milyen faragatlan vagyok! – kuncog – A nevem Leó, Leó Scmidt. Tényleg kedves, neked mi a vezeték neved?

- Dögölj meg! – válaszol Lizbeth undorral az arcán.

- Hát ez elég furcsa családnév! – vigyorog továbbra is Leó.  A párbeszéd közben Lizbeth szép lassan az erejét felhasználva kiszabadítja a kezeit. Leó egyre közelebb lép hozzá, s már tapogatni kezdené, mikor Lizbeth lábán is kioldódik a kötél, s felpattan, majd ellöki magától a férfit. De úgy, hogy Leó a pajta másik oldalán lévő falhoz csapódik. A lány teste körbe fénylik, lilás színben pompázik. Az félelem és a méreg felgyülemlett a lány testében, s ez óriási erőt fejt ki benne.

Leó csak megdöbbenten ül a fal mellett, óriásira tágult szemekkel, s remeg.

- Rossz lánnyal kezdtél ki Leó… nagyon rosszal. – csóválja a fejét Lizbeth, s a férfi felé lépked.

Leó egyre jobban odaszorítja magát a falhoz, majd mikor Lizbeth elég közel ér hozzá elrohan, s az autójába ülve elhajt. Ekkor a lány a földre roskad, s sírni kezd, majd az orra vére is elered.

- Hogy jutok haza? – mondja halkan pityeregve.

Felkel, majd zsebkendő után kutat, s az orrához fogja. Elindul ki, majd körbe néz, s elindul az egyik irányba. Kiér a főútra, s halad, lassú léptekkel, kimerült a Leóval való harcban. Rogynak össze a lábai, alig tud menni, majd egy autós jár arra. Lizbeth leállítja, majd az ablakhoz hajol.

- Kérem segítsen. Elraboltak… A férfi elmenekült, nem tudom, hogy hol vagyok, mert valószínűleg a csomagtartójába rakott.

Az autós, egyből a kocsiba invitálja.

- Merre lakik hölgyem? – kérdezte kedvesen, nyugtató hangon a fiatal férfi.

- Callingtonban…

- Ó! Hát az innen nincs messze. – mondja mosolyogva a férfi.

- Hála az égnek… - könnyebbül meg Lizbeth.

- Elviszem oda.

Az úton csend volt, Lizbeth már majdnem elaludt a kocsiba, mikor Lizbeth házához értek.

- Már itt is vagyunk.

- Köszönöm szépen! Hogy hálálhatom meg?

- Hagyja csak kedves, természetes, hogy segítettem. – mosolyog rá a férfi.

- Még egyszer köszönöm uram. – mosolyog vissza rá Lizbeth.

A férfi elhajt, s Lizbeth felmegy a lakásba, s átöltözik a hálóingjébe, rögtön az ágyba bújik. Gondolkozik, hogy vajon Leó visszamerészkedik-e a kávézóba, vagy sem. Meg, hogy mit is akart tenni vele. No és a fura ismeretlennel mi a helyzet? Vajon miért nem ment be aznap? Lizbeth elképzelte, hogy milyen jó is lett volna ha ő mentette volna meg. Az ő hőse…